Fél órával később, amikor Törpilla megunta kóborlást, komótosan visszasétált a Szegfű utcába, és hagyta, hogy Ricsinek az a tévképzete legyen, hogy megtalálta a szökevényt. Amikor meglátta, legszívesebben elfenekelte volna, mint egy rossz gyereket, de a tacskó épp úgy tudott rá nézni, ahogy egy csintalan gyerek: ártatlanul, mindent megbánva. Ezért csak felkapta, és halkan pörölt vele az éjszakában.
– Ha még egyszer ilyen szófogadatlan leszel, bizony isten, hagyni fogom, hogy eltévedj! – mondta neki szeretettel. A kutya meleg tekintettel bámult az arcába, és természetesen nem azt értette, amit a gazdája mondott, hanem, hogy szereti őt, és szeretetből szapulja.
Ahogy a ház közelébe értek, az eb hirtelen izgatott lett, majd kiugrott a fiú kezéből.
– Na, ne bolondulj már meg megint! – szólt rá keményen. – Ez tényleg nem jó játék. – De az csak ugatott, és kapálózott.
Ekkor az oszlop mögül kilépett egy karcsúvá fogyott árnyék, Melinda, Ricsi volt felesége. Kapucnija egészen a szemébe lógott, de tartásáról azonnal felismerhetővé volt. Válla egészen meggörnyedt, kezét zsebébe süllyesztette.
– Mondtam már, hogy nem jöhetsz ide! – mondta neki exe ingerülten. – Megbeszéltük. Kértelek, hogy kerülj el!
– De nincs hová mennem…Kérlek, most az egyszer még segíts! – emelte fel a fejét a nő. – Valaha szerettél.
– Valaha igen, de az régen volt. Már egy csomószor segítettem. Ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. Elváltunk. Hagyj engem békén!
– Többet nem foglak zavarni, ha most az egyszer még adsz pénz. Lassan az utcára kerülök…Ezt nem akarhatod.
Ricsi nagyot sóhajtott. Hol volt már az a régi nő, aki minden pasi álma volt? Hol volt az a Barbie-szépség, akire mindenki irigykedett? Egy karikás szemű, zsíros hajú alkoholista koldult a teraszán, és sejtette, hogy nem utoljára. Sajnálta és megvetette egyben. Nem értette züllése okát. Házasságuk nem volt fényes, de ő biztosan nem taszította alkoholmámorba. Mi vihette rá, hogy igyon? Ha megkérdezte, a nő nem tudott semmit mondani, inkább szégyenkezve elfordult.
– Rendben, de utoljára! Értsd meg, ez így nem mehet tovább. Keresek neked egy elvonót, még nem késő.
– De az! Én elvesztettem mindent.
– Melinda, hagyd ezt abba! Ezzel nem segítesz magadon! Fiatal vagy még, és tényleg az utcára kerülsz.
– Szeretnéd, mi? Akkor boldog lennél!
– Ne mondd ezt! Nem lennék boldog, viszont most sem vagyok az, hogy így látlak. Holnap felhívom az egyik ismerősöm, és segítséget kérek.
A nő megrázta a fejét.
– Bánom is én, csak most segíts.
Ricsi a farzsebébe nyúlt, miután óvatosan letette a kutyát a fűbe. Szerencsére Törpilla nem ugatott tovább. Elővette a pénztárcáját és két húszezrest húzott elő.
– Ennyi van nálam készpénzben. Mindent megkaptál tőlem, amit egy nő válás után kaphat. Elegem van már! Menj haza, és gondolkodj azon, mit tudnál kezdeni az életeddel.
– Úgy lesz! – vigyorodott el a nő, és zsebre vágta a pénzt. – Ígérem, nem látsz többet.
– Ezt mintha hallottam volna már…
Ezt a mondat már nem ért Melindához, aki túl volt árkon-bokron, valószínűleg az első még nyitva tartó bolt felé vette az irányt. Ricsi bezárta a kaput, és elgondolkodva nyitotta a bejárati ajtót. Vajon mit hibázott a házassága alatt? Mit nem vett észre? Már nem számított, de furdalta a lelkiismeret. Nem akarta másodszorra is elkövetni ugyanazokat a hibákat. Eszébe jutott Anna, akit
hol közel, hol távol érzett magához. Ha lesz belőle valami, egészen másmilyen lesz vele, mint Melindával, szögezte le. Tudta, hogy ez nem légből kapott ígéret, ismerte magát.
*
Solymossy Bálint majd felrobbant a méregtől, amikor rájött, hogy a felesége minden tiltása ellenére meglátogatta a sérültet. Mit képzel ez az asszony? Megmondta neki, hogy nem teheti! Még szerencse, hogy az egyik ápoló jóindulatúan figyelmeztette, hogy látta a nejét, aki kissé zavartan viselkedett. Már ez épp elég volt ahhoz, hogy elkapja az ideg. Mekkora pletyka lehet belőle! Te magasságos ég! Tennie kell valamit ellene. Első körben elrángatta az asszonyt a kórteremből, leültette az irodájában és annyit mondott neki, várjon. Aztán megkereste a fiatal ápolót, Lalit, és felajánlotta neki, hogy ha nem szól senkinek arról, hogy látta nejét, elintéz számára egy kis csúszópénzt. Azt nem mondta, hogy ő fogja adni, ezt nem vallhatta be, de a fiú sem volt hülye, csak eljátszotta a megértőt.
– Ugyan, főorvos úr, ne aggódjon! Anyám demens, tudom, hogy nem könnyű a beteg hozzátartozókkal! – mondta kedvesen, de a szeme hideg maradt.
Az orvos sejtett, hogy ezáltal zsarolhatóvá válik, és pár fillér nem tapasztja le a száját. Az emberek szeretnek rosszat mondani és gondolni is másokról. Ha elterjed, hogy a feleségének mentális betegsége van, ki fogják cifrázni a dolgot, és alkoholistának vagy drogosnak fogják beállítani. Ez meg nem hiányzott senkinek, főleg neki nem, de a fiuk is megsínylette volna.
– Nem aggódom, de szeretném, ha ez köztünk maradna. Megbízhatok magában?
– Persze, ez természetes.
Solymossy doktor azonban dörzsöltebb volt annál, hogy tudja, hazudik. Ki fogja rakatni a kórházból, az lesz a legjobb, döntötte el. Vannak módszerei, és ki hinne ennek a korán kopaszodó srácnak, ha ő állítja róla, hogy gyógyszereket lopott?
Bólintott és úgy mosolygott, mint aki tudja, hogy minden rendben lesz. Megfordult és visszasétált a folyosó legvégén található irodájába. Klumpájának hangja visszhangzott az üres folyosón.
– Mondd meg, mit kezdjek veled! – kiáltott a csenevész asszonyra. – Elhatároztad, hogy kikészítesz?
Váratlanul akkorát csapott az asztalra, hogy az megreccsent a hatalmas ütés alatt. Léna összehúzta magán a kardigánját, és nem mert felnézni.
– Ezt te nem értheted! Muszáj volt látnom, hogy mit tettem! – suttogta.
– Nem tettél semmit! Ott se voltál! Mi a fenének jöttél ide? – ordított az orvos. – Nem akarom elhinni, hogy képes voltam ennyire ostoba nőt elvenni!
Az asszony reszketve bámulta a padlót. Megértette a férjét. Az, aki volt, rég meghalt, akivé lett, nem volt más, mint egy roncs. Viszont még mindig sok pénze volt.
– Bálint…Sajnálom. Ne haragudj!
– Sajnálod? Nem hinném, hogy eléggé sajnálod. De tudod mit, bizonyítsd be, hogy nem vagy bolond! Ezután csak akkor léphetsz ki a házból, ha én engedélyt adok. Telefont nem használhatsz, mert képtelen vagy tartani a szád. Azt a vackot, ami otthon van, használhatod, de kihangosítva. Megértetted? Képes vagy rá?
– Nem tudom…Én…
Az orvos szeme szikrákat szórt.
– Nem fogod fel tetteidnek súlyát. Ha képtelen vagy erre, akkor bezáratlak egy szanatóriumba. Azt jobban szeretnéd?
– Kérlek, csak azt ne! Inkább ki se mozdulok! Minden úgy lesz, ahogy kívánod.
– Ez a beszéd! De ne hidd, hogy nem tartalak szemmel. Még akkor is, amikor nem tudsz róla! Megértetted? Most hívj egy taxit, én meg elintézem a kocsid. Indulj!
Léna remegő lábakkal állt fel a barna bőrfotelből és olyan félelemmel nézett a férjére, mintha magát az ördögöt látná. Gyűlölte és szerette is egyszerre. Elhagyni ezért sem tudta.
Az orvos elvigyorodott. Már csak egy dolog volt hátra. Meg kellett tudnia, visszatért-e a beteg emlékezete a balesetről.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
