Amikor abbahagytam a mesét, de baromi rossz szó, hiszen az életünket mondtam el, már amennyire lehetett, megláttam Lili szemében a könnyeket.
– Nem akarok sírni! – mondta és már sírt is.
Megértettem. Két ember ült egymással szemben, akik úgy találkoztak, ahogy két másik fiatal a városban. Honnan sejthettük volna, hogy a sor ilyen ostoba játékot űz velünk? Apám, aki nem az apám, kórházban van, ki tudja, miért, mert az igazságot még nem mondta el. Anya, aki nem az édesanyám, mellette. Felneveltek és gondolom, a maguk módján szerettek. Nem hiszem, hogy ne tettek volna meg mindent értem és a húgomért. Érdekes, hogy nem mentek szét, amikor kiderült, hogy nem lehet gyerekük. Apa, mondhatunk rá bármit, de azt nem, hogy kezdetben nem szerette anyát. Ha nem így lett volna, biztosan lelép. Akkor viszont mi van Lili anyukájával? Ő erre azt mondta, egynyári kaland lehetett, és később a lelkifurdalás miatt figyelte a sorsát a biológiai apja. Az én fejemben az is megfordult, hogy talán mindkét lányba szerelmes volt, de végül anya mellett döntött. Ezt a kérdést én fel nem tehetem neki, egyszerűen lerázna, de talán Lili egyszer, mert neki a vér szerint több joga van hozzá.
Vajon a vér tesz bennünket családdá? Igazán oda tartozunk, ahová a génjeink? Nem hinném. Lehet, hogy a családom nem volt és nem is lesz tökéletes, de kié az? Apám a maga stiklijeivel együtt nem gonosz ember, csak megpróbált érvényesülni, ahogy tudott és tud ma is. A mai Magyarország ilyen, de régen se lehetett jobb, elég, ha visszagondolunk a két világháború közti időszakra. Azon a reggelen bölcsebbnél bölcsebb dolgok jutottak eszembe, és a hatvankétszer megcsörrenő telefon se segített, mert nyilvánvaló volt, hogy a cégek működéséhez kellek én is, habár az utóbbi időben mindennel foglalkoztam, csak azokkal nem.
– Most mi lesz velünk? – tette fel a kérdést a velem szemben ülő lány, akitől akkor is melegem lett volna, ha mezítláb sétálok az Északi-sarkon. Ettől a fura gondolattól saját magam előtt is zavarba jöttem, mert nem volt rám jellemző az érzelgősség. Az elmúlt napok eseményei azonban sokban változtatták meg az érzéseimet.
– Gondolom, egyszer beszélned kell apámmal! Nagyon sajnálom, de édesanyádat nem kérdezhetjük meg!
– Istenem, a temetés… – sóhajtott fel. – Mari néni elintézte, hogy a faluban legyen. Pénteken, négykor. Én ki se bírom.
– Ki fogod bírni. Ott leszek melletted, és mind ott leszünk, akik szeretünk – feleltem könnyedén. A hangom megbicsaklott, de úgy hittem, nem feltűnően. A kezem észrevétlenül az arca felé nyúlt, és megsimogattam finom bőrét. Nem húzódott el. Rám emelte a tekintetét, és szólásra nyitotta a száját, majd visszacsukta.
– Mit nem mondasz ki? – kérdeztem kedvesen. Zavarba jött. Az asztalra nézett és babrált az apró cukrostasakkal.
– Azt hiszem, tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Csalódtam benned, de kellemesen. Egészen mást hittem rólad.
– Rosszabbat?
– Sokkal rosszabbat.
– Éreztem, hogy legyártottad rólam a sztereotípiát, és ezen sehogyan se akartál módosítani.
– Hidd el, nem volt könnyű.
– Mondanám, hogy megértelek, de nem teljesen. Jófiú vagyok én belül, csak nehezen hozom a felszínre. És a kérdésedre felelve: hogy mi lesz velünk? Ez rajtad múlik.
Lili meglepődött, aztán elpirult. Már nem sírt, inkább engem nézett.
– Úgy érted, hogy…– kérdezte óvatosan.
– Úgy! – Átnyúltam és megfogtam remegő kezét. – Megpróbálod elhinni, hogy nem vagyok rossz ember? Még azt se mondhatom, hogy én nem vagyok az apám, de ez a mondat annyira rossz, mert azt kellene mondanom, hogy a te apád nem vagyok!
Ezen mindketten nevettünk. Groteszk és fura volt az egész szituáció.
– Nincsenek véletlenek. Ha vannak is, akkor mi tettünk ellenük!
Néztem gyönyörű félmosolyát, és nem szégyellem bevallani: elégedett voltam. Fény derült egy titokra, amely közel sincs lezárva. Még vár egy nagy beszélgetés, de ahogy az már lenni szokott, most mást éreztem fontosnak. Nem a céget, azt elmondanám.
– Gondolod, hogy van esélye kettőnknek? – A kérdésem nem volt óvatos. Tudnom kellett, szóba se jöhetett félválasz, vagy óvatoskodás. Most mondjam, hogy a lábam az asztal alatt enyhén remegett? Micsoda dolog ez, súgta a kisördög a fülembe, de elküldtem melegebb éghajlatra.
– Alex, én úgy hiszem, a mi történetünk már rég elkezdődött, csak kicsit körülményesebben a megszokottnál. Mindketten tudjuk, hogy fontosak vagyunk egymásnak!
Bólintottam.
– Menjünk innen! – mondtam, és felálltam. – Sétáljunk egy kicsit. Mindent tudni akarok rólad. Ugye, nem rohansz vissza a faluba?
– Veled akarok lenni.
Van szerelmes ember a földön, aki ettől nem olvad el? Nekem egyből végem lett. Megfogtam a kezét, magamhoz húztam és megcsókoltam. Fényes nappal, az utcán, egy kora reggeli órán, amikor az emberek a munkába siettek, velünk megfordult a világ. Ebben csak az volt a gáz, hogy kiderült, van egy sokkal, de sokkal érzelmesebb énem, mint sejtettem. Sose gondoltam volna, hogy lesz egy lány, akit nem az ágyba akarok vinni azonnal, hanem hallgatni akarom őt. Jó, nem vagyok fából, féket kellett tennem magamra, mert piszkosul vágytam rá, de mégse mondhattam neki, hogy szexeljünk. Nemrég még azt se hittem el, hogy egy pár lehetünk. Lili egészen hozzám simult, fejét a mellkasomra szorította, mintha el akarna veszni bennem.
– Alex! Te most a rosszfiú vagy a jófiúk táborát gazdagítod? – kérdezte.
– Ezt majd te döntsd el, jó? Adjunk neked egy évet, és akkor ugyanezen a helyen válaszold meg, rendben?
– Egy évet? Miért pont egy évet?
– Tizenkét hónap, négy évszak. Minden helyzetben, időben, napszakban láthatsz. Érezhetsz is – tettem hozzá pimaszul. – Elég idő arra, hogy megtudd, milyen vagyok. – Láttam rajta, hogy tetszik neki.
– Ez korrekt! És neked is elég arra, hogy megismerj engem. Mert nem ismersz, ez biztos.
– Nem? – nevettem fel. – Remélem, az vagy, akinek látlak. És ne ringasd magad hiú reményekben, ismerlek!
– És milyen vagyok?
– Tökéletes! – szaladt ki a számon.
Erre úgy elkezdett nevetni, hogy könnyes lett a szeme megint.
– Nem, Alex, nem vagyok az. De ha szeretni fogsz…
– Itt nincs szükség jövő időre – feleltem és megcsókoltam újra.
A mellettük elhaladók bizonyára idegesen arra gondoltak, hogy húzzunk már el a fenébe, nekik sietős dolguk van. Nekünk nem volt. Előttünk állt egy év, meg még egy és ki tudja mennyi. Most mondjam azt, hogy boldog voltam? Igen, a fene egye meg, boldogabb, mint életemben bármikor.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
