Nem vagyok eladó! 3. rész – Lili

"Mielőtt  megszárítkozhattam volna,  kiderült, hogy Zolika belázasodott, én tartom a frontot, hajszárítás meg ugrott. Luca később beugrik. És  megtörtént az égi csoda! Alig múlt tíz óra, amikor megjelent a tegnapi srác. Úgy éreztem, ez nem lehet véletlen. Minek jött volna megint, ha nem miattam? Csakis, mondta gúnyosan a kisördög a vállamon. Le is csaptam volna, ha nem kellett volna a vevővel törődnöm. Kibírtam, hogy ne kérdezzem meg menten, úgy vicceskedve, hogy tán elfogyott-e a tegnapi adag. Nem vagyok bunkó."

Lili vagyok, huszonnyolc éves, örök álmodozó és javíthatatlan realista. Tudom, ez óriási ellentmondás, de igaz. Elképzelek magamnak egy gyönyörű világot, de azonnal vissza is húzom magam a földre, mert nehéz elhinnem, hogy a Hamupipőkékért eljön a herceg. Millió lány él így, hercegecske meg nemigen van, vagy már foglalt. Azt mondta rám nem- rég egy volt osztálytársam, hogy nagyigényű vagyok. Mit képzelek magamról, hisz egy ruhaüzletben dolgozom, ott aztán rám se néz senki. Igaza volt, de fájt. Nem vágtam vissza azzal, hogy folyamatosan képezem magam, főiskolára járok, és az az állás csak átmeneti. Anya folyton beteg, nem tudom magára hagyni, így tolódik az én nagybetűs életem. Ketten vagyunk egymásnak, a húgom egykor apát választotta. Két éve nem is hallottam róla. Jó, ez nem teljesen igaz, inkább úgy mondanám, nem beszéltünk. Semmi közünk egymáshoz már tíz éve, és ez így van jól.

Az üzlet, ahol dolgozom, elegáns és drága. Ha bejön valaki, mindjárt látszik rajta, hogy van-e pénze. Mondhatnám, hogy engem a pénz nem érdekel, de ez hazugság. Mindenkit érdekel, csak nem mindegy, mennyire. Vágynék én a lottófőnyereményre, de ki tudja, boldoggá tenne-e?

 
 

Tegnap délután azonban valami olyasmi történt, ami felkavart. Bejött egy srác, aki olyan, de olyan jóképű volt, hogy levegőt is alig tudtam venni a jelenlétében. Látszott rajta, hogy nem szegény, de az is, hogy tudja magáról kicsoda, micsoda. Ki nem állom ezt a fajtát. Talán még a porszemeket is el kellett volna takarítanom előle a szőnyegről. Ehelyett persze kiejtettem a kezemből az ingeket, mint egy ócska filmben. Nem azért estek ki, mert ügyetlen vagyok, inkább meglepett, hogy vannak ennyire helyes pasik a valóságban is. Túl kedves sem volt, nekem mégis szívdobogásom lett. Mekkora kitolás a sorstól, hogy ilyeneket küld feléd, hogy ácsingózz! Ez a fajta akkor se venne észre, ha a földön feküdnék és lila fejjel sikoltoznám a nevét. Vagy épp ekkor nem venne…

Mindenesetre nyeltem párat, amikor elvitt egy rakás inget, és ha lett volna képem róla, a házioltár üvege mögé teszem Butler és Gosling közé sormintának. A szemüveges Zolika, kedvenc kollégám, aki úgy néz ki, mintha egy lúzer-sorozatból szalasztották volna, meg is jegyezte, hogy a fél karját odaadná, ha úgy nézne ki, ahogy az épp távozó jó fenekű. Mondanom sem kell, hogy hangosan nevettem rajta, ez azonban nem segít azon, hogy könnyedén el tudjam feledni.

Amikor végeztem a boltban, észrevettem, hogy nincs meg a bicajom. Az én drága, bordó, semmikülönleges biciklim. Éreztem, hogy szentségelni fogok, vagy bőgni, még nem döntöttem el, amikor eszembe jutott, hogy aznap reggel gyalog jöttem, mert esett az eső. Így maradt a gyaloglás, ábrándozás és gyomorkorgás. Az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne összefutni azzal a fiúval a Töröknél, hisz gyrost esznek a gazdagok is, nem? Ha igen, akkor biztosan nem akkor, amikor én, mert egyetlen egy pasival se találkoztam útközben, aki gazdagnak látszott, kerek hátsója volt, és megéhezett.

Anyának megint nagyon fájt a háta este, már a masszírozásom se segített. Amikor elaludt, próbáltam szörfözni a neten, hátha ráakadok az idegenre, ami persze álom maradt. És ha megtörtént volna, akkor is mit mondtam volna neki? Maradt a tanulás, ami szerencsésen lefoglalt. Nem kell nekem senki, határoztam el, mielőtt lehunytam éjfél előtt a szemem. Maradjak csak magányos, de legalább nem kavarja fel semmi szívem állóvizét. Jaj, ez nagyon lírai volt!

Másnap reggel úgy döntöttem, semmiképp nem megyek gyalog, essenek öregasszonyok az égből, azt se bánom. Nem estek, de jó idő se volt. Mire beértem, bőrig áztam, ami kifejezetten nem kedvezett az üzlet imázsának. Ázott kutyaszagúan kiszolgálni, errefelé nem volt jó pont.

Mielőtt  megszárítkozhattam volna,  kiderült, hogy Zolika belázasodott, én tartom a frontot, hajszárítás meg ugrott. Luca később beugrik. És  megtörtént az égi csoda! Alig múlt tíz óra, amikor megjelent a tegnapi srác. Úgy éreztem, ez nem lehet véletlen. Minek jött volna megint, ha nem miattam? Csakis, mondta gúnyosan a kisördög a vállamon. Le is csaptam volna, ha nem kellett volna a vevővel törődnöm. Kibírtam, hogy ne kérdezzem meg menten, úgy vicceskedve, hogy tán elfogyott-e a tegnapi adag. Nem vagyok bunkó.

 – Miben segíthetek? – kérdezte ehelyett bűbájosan, miközben kocsányon lógó szemeim visszatoltam a helyükre. Nincs mit tenni, ez a fiú No.1. nálam.

 – Látom, elkapott az eső! – mondta somolyogva. – Jó kis zuhé lett a szemerkélésből.

 – Igen! – feleltem mély bölcsességgel és kedvességgel. Mennyire cuki vagyok, hát nem? Csak kár, hogy még az igenem is szánalmasan hangzott.

 – Nem akartalak zavarba hozni, de vissza kellett hoznom az összes inget, egy számmal kisebbet adtál, mint amit kértem.

 – Az nem lehet!

 – Dehogynem! Nézd! – Ahogy letette elém, azonnal felvillant bennem, hogy 43-asokat kért, és én negyvenkettest adtam mindből.

 – Tényleg! Elnézést. Mindjárt kicserélem!

 – Ne kapkodj, megvárom.

Ilyet se szoktak mondani egy üzletben…Hirtelen a szemébe néztem, és rájöttem, hogy egészen kivételes embert sodort utamba az élet. Anya azt mondaná, amolyan Gregory Peck-félét. Bár az én korosztályomnak fogalma sincs, ki ő, én azért tudom, csak nem mondogatom, mert kiröhögne még Zolika is. (Dögös, udvarias, jóképű, igazi macsó színész!)

 – Mióta dolgozol itt? – tette fel az újabb kérdést. Szétnéztem, biztos, hogy hozzám szól?

 – Tényleg ez érdekel? Te valami felmérést végzel? – kérdeztem vissza kissé undokul, csakhogy leplezzem az izgalmam. Te jó ég, a fekete pólója csodásan feszül a mellkasán, a farmerja is, nem a mellkasán, hanem a remekbe szabott fenekén, az illata meg… Nem volt frissen borotválkozva, de a kis borosta még lenyűgözőbbé tette. Hagytam volna szívesen, hogy pirosra dörzsölje a képem csókolózás közben.

 – Nem, ne haragudj! Csak tudni akartam, mert úgy érzem, több van benned, mint amit ki tudsz hozni magadból.

 – Ezt ugyan miből szűrted le? A matek nem az erősségem, amint látszik. – Flörtöl? Tényleg flörtöl velem?  Egyszerűen jó kedvem lett attól, hogy valaki végre többnek lát, mint egy bolti eladónak.

 – Megérzés! – mondta. – Ha kicserélted, légy szíves, tedd hozzá még ezt a két nyakkendőt is!

Észre se vettem, mikor választotta ki azokat drága dobozosok közül, ami félelmetes volt, mert a boltot is ellophatta volna, talán arra se figyelek fel.

 – Tényleg nem akarok itt maradni! Egyszer világhíres divattervező leszek, csak egyelőre más az utam.

 – Sok szerencsét hozzá! Remélem, a világ készen áll a terveidre! – Hangjában volt némi fölényesség, de nem bántam.

 – Ha nem, akkor majd megszokja! Akkor ki is állítom a számlát! Milyen névre kéred?

 – Á, ez valami trükk? – csapott le. – Nem is kértem számlát! De ha a nevemre vagy kíváncsi, elárulom, Alex vagyok.

Én isten barma! Mi a jó égért kérdeztem meg ezt tőle? Tényleg nem mondta, de valahogy a rutin kihozta belőlem. Vagy nem a rutin.

Alex…Mi más lenne? János meg Alfréd biztosan nem. Flancos pasinak flancos név dukál.

 – Bocsánat, a megszokás! – hebegtem pirosló arccal. Nem kellett már semmit mondanom, elárult minden mozdulatom. Na, akkor határoztam el, hogy soha többé nem engedem meg, hogy valaki olyan önelégülten vigyorogjon rám, mint ez a pökhendi Alex. Idióta. Mit képzel?

Hagytam, hogy fizessen, villámgyorsan becsomagoltam mindent, és széles mosollyal szép napot kívántam. Magamban meg azt, hogy nyeljen el a föld valamelyikünket. Ám a kérésem nem talált meghallgatásra. Alex kisétált, még vissza is fordult, én meg majdnem nyelvet öntöttem rá.

Folytatjuk…

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here