Már másodéves volt az egyetemen, de még mindig ugyanabban a kis sötét albérleti szobában lakott. Neki igazából tetszett a nyugis, lepukkant házikó, mert a csendes utcába bekanyarodva mindig elkapta valami hazatérős, jóleső érzés.
Voltak persze furcsaságok, például a fejhangon, tájszólással rikácsoló szomszéd nő, akiről mindaddig azt hitte, hogy valami nyugdíjas asszonyság lehet, amíg meg nem pillantotta a hang negyvenes “tulaját”. A másik titokzatos fazont nem is látta, csak érezte, hogy leskelődik utána: a földszinti, utcafronti lakás koszos fehér függönyének lebbenéséből sejtette, hogy megint “csekkolják”, mikor, kivel jön haza. “Na, azt aztán lesheti!” – kuncogott magában.
Aztán, a harmadév elején, egy délután besétált a laptop szervízbe, és egyúttal Péter életébe – ez utóbbinak persze akkor még nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Péter azonban nem rejtette véka alá hirtelen jött érzéseit, és onnan a pult mögül rögtön randira hívta a lányt.
Az este kajálással, nevetgéléssel és sétával telt, és egy szájrapuszi zárta le. Éjjel nem tudott aludni: újra és újra felidézte a sármos srác mondatait, néha kissé zavaró magabiztosságát és a világról, a nőkről, a tekintélyről és más fontos dologról alkotott különös, sarkos véleményét. Tetszett neki és zavarta is egyszerre. Nem szerette a bonyolult dolgokat, így igent mondott a második találkozóra is, hátha azon majd egyértelművé válik, van-e egymással dolguk az életben.
A randi hosszúra sikerült, és valahogy túlságosan is sok volt benne a kétértelmű – vagy egyértelműen szexuális – célzás. A szakadó eső aztán felgyorsította az eseményeket: a kis utcán már végig szaladtak, egészen a rozoga ház védett kis beugrójáig. Péter kérdés nélkül szájon csókolta a bőrig ázott lányt, és teljesen megvadulva ölelni kezdte. Hiába ellenkezett, feszítette meg magát, a srác már elborult aggyal nyomult…
A dulakodást a sötétben hirtelen felvonyító sziréna hangja szakította meg. “Mitakarmagaaaaa…” Nem sziréna volt. A leskelődő lakó – egy picire és jelentéktelenre aszalódott öregember – üvöltött. Annyira szürreális volt a jelenet, hogy Péter elmenekült. Ott álltak ketten, a bőrig ázott lány, letépett kabáttal, és a fogatlan, ijesztő, apró apó. Köszönöm – mondta a lány, legalábbis utólag remélte, hogy amit gondolt, azt volt is ereje hangosan kimondani.
Az öreg morogni kezdett… arról, hogy bezzeg az ő idejében… amikor még beléjük nevelték a nők iránti tiszteletet, meg azt, hogy az igen az igen, a nem meg nem… Majd egy jóéjttel megtoldva, bebotorkált a nagy, mázas zöld, nyikorgós ajtón.
Mire lediplomázott, a kisöreg meghalt. Pontosan nem tudta, mikor történt, hiszen az eset után továbbra is csak a lebbenő függöny jelezte, hogy mögötte még él valaki. De soha nem fogja elfelejteni a leckét, amit tőle, az ő csúnyácska, vén őrangyalától tanult: a bajba jutottakért való bátor kiállásról, az erőszak elítéléséről, és az igenek meg a nemek keménységéről.
fotó: Pinterest
