Álltam az apró kávézó ablakában, a szakadó esőben, és néztem, ahogy engem vár. Igazi filmes jelenet volt, csorgott a hajamból a víz, csendben rettegtem, hogy a szemfesték is átszínezte az arcom, és őszinte hálával gondoltam a fodrászomra, amiért szőke vagyok, mert minden sötétebb árnyalattal úgy festettem volna, mint a kislány a Körből. Megfordult a székben, és kimosolygott az ablakon, amitől egy dobbanást kihagyott a szívem, és értelmet nyert a mondás „pillangók repkedtek a gyomromban”.
Összeszedtem magam és besétáltam. Amikor felállt, elállt a lélegzetem, Úristen, nem is emlékeztem, hogy ilyen jó pasi. Azt hiszem elsőre fel sem tűnt, hogy milyen sportos, és magas, talán mert már akkor is a meleg barna szemei vitték el a gondolataim. Az Ízek, imák szerelmekben mondják, úgy mosolyogj, hogy a májad is mosolyogjon. Ha létezik ilyen mosoly, az az övé. Úgy csillogott a szeme, mint akinek a fotós installálta a boldogság filtert, képtelen voltam levenni róla a szemem. Majdnem biztos voltam benne, hogy ma még a szék is kicsúszik majd alólam. Bár ez nem történt meg, az határozottan rossz ötletnek tűnt, hogy azzal számoltam a találkozó előtt még hazarohanok, így egy sportos nadrág, kinyúlt pulcsi ruhaköltemény emelte tovább az elázottan lógó hajam tompácska fényét.
Az éjszakába nyúló beszélgetések miatt a közös huncutságunk lett, hogy kakaózni szeretnénk, amivel a pincért úgy megzavartuk, mint a mikrohullámú sütőt a tányéron felejtett fém kanál. Bár nem szikrázott, de mielőtt bármit mondhattunk volna, elmélkedve tovább állt, és azon dünnyögött, hogy náluk csak forró csoki van, érjük be azzal.
Persze a nyavalyás pillangók nem akartak forró csokizni, egy fél pohár vízen kívül semmit nem vett be a gyomrom.
„Baj van a kakaóval, így hogy forró csoki?” – kérdezte, miközben olyan csintalan mosoly bujkált a száján, hogy tudtam, nem csak a forró csokinak, de egy korty víznek sincs több esélye aznap estére. Mégsem mondhattam neki, Ohhh… minden rendben, csak teljesen elolvadtam, és első randis gyomorzáram lett, így valamit dadogtam a laktózmentes tejről, és hogy ezt én nem tudom így meginni. Ez határozottan hiba volt. Kicsit sem számoltam a lehetőséggel, hogy mire felnézek a csészéből, odaszól a pincérnek, hogy hozzon egy másikat. Sokkal jobb. Immár 2 csésze forró csoki felett üldögéltem, olyan zavarodottan, mint egy kamaszlány, és csak pörgettem a csészében a kanalat.
Nálam céltudatosabban kizárólag radikális vegán anarchisták tudtak volna önmegtartóztatással távol maradni a kakaó ivástól, akik mélyen hisznek a tehenek alapvető jogaiban, miszerint ne igyuk meg a kis bocik elől a tejet.
Természetesen a beszélgetés is nagyszerűen ment, amennyiben 2 waldorf ovishoz mérjük, őőőőő… háááát…. igeeen…. ahhha…, bár ezt néha legalább megtörte egy zavarodott kuncogás vagy torok köszörülés. Persze a kávézótól az autóig ismét sikerült rommá ázni, aznap harmadszor.
Tényleg, igazán, valóban azt éreztem, hogy sikerült lehoznom Bridget Jonest a lehető legrosszabb formájában, ezért este kicsit nyűgösen rendezgettem otthon a lakást, amikor csilingelt a messenger
„Nagyon jó volt ma együtt kakaózni veled, nagyon viccesre sikerült a nap, de te annyira vonzó voltál, és imádtam az illatod…”
