Futólag belenézett a tükörbe, ahogy minden reggel. Nem sminkelt, és minden nap ugyanúgy fogta össze a haját, szóval, nem volt oka, hogy nézegesse magát. Most azonban hirtelen visszahőkölt, majd hosszabban rámeredt arra a nőre, akit azon a tenyérnyi felületen megpillantott.
Felkapcsolta a másik villanyt is, hogy megbizonyosodjon róla: jól látja… ma reggelre szinte teljesen megöregedett. “Különös…” – mormogta magában. “Mindegy, most nem ez a fontos!” – nyugtázta végül, majd kimenekült a fürdőszobából.
Lassan, mélázva péppé törte a párolt zöldségeket, majd egy egészen kis sót adott hozzá. Kezet mosott, megfogott egy előkét, és kipillantott a nappaliba. “Már biztos nagyon éhes.” – mosolyodott el, miközben melegség járta át a szívét. Nem gondolta volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Egészen más tervei voltak az életével. Boldog párkapcsolatot szeretett volna, meg utazni, és élvezni a munkáját… hát, ez nem jött össze. De mindegy, jó így is. Legalább van, akiről gondoskodhat, etethet… várva várhatja az újabb mozdulatokat, értelmes pillantásokat, és ó, a szavakat… egy hangot, egy szót…
Feltette az előkét, maga alá húzta a kisszéket, majd felemelte a kiskanalat: “Zöld színűt választottam, ma zöld kanállal eszünk!” – mondta lágyan, mélyen a tengerkék szempárba nézve, aztán akkurátusan lapátolni kezdte a fogak nélküli szájba a zöldségpépet.
Ketten maradtak. Apa és lánya. Ő nem utazott el távoli vidékekre, és nem lett senki felesége. Az apja meg agyvérzést kapott, és egyedül nem tudta ellátni magát. A sors akarta így, vagy Isten, esetleg a véletlen játszott így vele? Nem érdekelte már. A kisváros-szerte népszerű tanár, a helyiség ismert költője ott ült vele szemben. Mint egy rongybaba, összeesve, üres tekintettel. A szavak embere rég nem beszélt már – a novella fordulatait és a pattogós rímeket elvitte a stroke.
Nem is várt az apjától irodalmi magasságokat, és arról is lemondott már, hogy valaha újra lássa őt a tó felé sétálni, ahová hajnalonként járt ihletért… egyetlen mondatban reménykedett csupán. A legszebb dallamú, legmélyebb mondatban: “Szeretlek, kislányom!”
Ebéd után elmosta azt a néhány edényt, amit kettejük piszkolt be, és leült, hogy felolvasson apja kedvenc regényéből.
fotó: Pinterest
