Szerelmünk kódja – 9. rész

Liza és Máté szerelmének története – Előző részek

(…)
Valószínűleg elájult, mert mikor magához tért az autója hátsó ülésén feküdt, és elképzelése sem volt arról, hogyan kerülhetett oda. Próbálta megmozdítani a kitekeredett végtagjait, de minden alkalommal, amikor csak kicsit is megmozdult, iszonyatos fájdalom nyilallt a testébe. Órák óta feküdhetett így. A fájdalom utáni első gondolat az a félelem volt, ami legalább olyan erővel szaladt végig a testén. Néhány másodperccel később olyan erővel tört rá a zokogás, hogy érezte, semmiféle hatalma nincs fölötte. Csak sírt és sírt és sírt, mintha az elmúlt hónapok összes feszültsége azokon a könnycsatornákon akarna távozni.
Legutóbb akkor zokogott ilyen tehetetlenül, amikor Máté végleg lezárta a kapcsolatukat. Mondjuk – a körülmények miatt – sírásának akkor szemtanúi is voltak, ami nem tett jót a már amúgyis alaposan megtépázott önbecsülésének. Beletemette az arcát az autó ülésébe, és annyira szaporán lélegzett, mintha a szervezete a szó szoros értelmében levegő után kapkodna, mert képtelen lenne ezt a sok traumát egyszerre feldolgozni. Tudta, nagy levegőt kell vennie ahhoz, hogy valahogy visszanyerje a nyugalmát.
Megint Máté illatát érezte. Bármit megtett volna azért, hogy most ott legyen mellette és átölelje. De nem volt ott. Csak az illata az ülésben. Mikor Liza rájött arra, hogy a “Mátéság” valójából az ülésből jön, a hisztérikus zokogást hirtelen hisztérikus nevetés váltotta fel, és mint mindig, most is legendás humora segítette át kilátástalan helyzetén. Eszébe jutott ugyanis az az éjszaka-töredék, amit Mátéval a hátsó ülésen töltöttek egy nagy paplan alatt a Balaton-parton, és mint két rossz gyerek, azon nevettek, hogy mit mondanak a rendőrnek ha bekopog az ablakon, mit csinálnak éppen?

 
 

Ebből az éjszakából maradhatott vissza az emlék-illat. Akkor boldog volt… és ezzel már együtt kell élnie. Az, hogy eszébe jutott az a szeretkezés, és minden, ami akkor és még sok más estén történt, érdekes módon erőt öntött belé, és végre egy nagy lendülettel sikerült felülnie, és megkapaszkodnia az első ülés háttámlájában. A kocsi üres volt. A nő nem volt sehol. Liza már abban is kételkedett, hogy ott volt-e egyáltalán.

Az elmúlt napok eseményei, az üzenet, a haldokló anyja, a 600 km egy nap alatt, a hosszú beszélgetés, simán elképzelhető, hogy annyira kimerült, hogy egyszerűen összeomlott. Szerencse, hogy nem esett komolyabb baja, és le tudott parkolni az autóval. De hogy hogy került a hátsó ülésre? Azt el tudta képzelni, hogy elalszik az első ülésen, de hogy a hátsón? Hajnalodott, és végre össze tudta szedni magát annyira, hogy lassan kiszálljon az autóból. Döbbenten látta, hogy a lakása előtt parkol. Valószínűleg hazavezetett, és utána következett be a teljes kimerülés.

Egy fürdőre vágyott és egy kényelmes ágyra. Mondjuk az igaz, hogy egyáltalán nem volt kényelmes az ágya, mert miután négy évig várta bizakodva, hogy Máté ágya majd végérvényesen az övé lesz, minden reggel abban ébred és minden este abban alszik el átölelve, így nem cserélte le a kihúzható kanapéját, ami akkor jó ötletnek látszott. Négy év után azonban a férfi mellett a kanapé is kezdte feladni, már voltak benne mélyedések és Liza háta is meg-megfájdult reggelente, amit persze betudott annak, hogy sok lelki súlyt cipel, amit nem tud lerakni, pedig csak az ágya volt rémesen kényelmetlen.

A csomagtartóból összeszedte azt a néhány dolgot, amit biztos, ami biztos bepakolt mára, és már épp becsukni készült az autót, amikor a műszerfalon, a kormány fölött az ablaknak döntve megpillantott egy megsárgult, itt-ott elszakadt borítékot, amin szabályos, írott betűkkel az ő neve állt: Liza
(folytatjuk)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here