Szeretlek Hamupipőke!

Közeledett a szülinapom. Harmincon túl ez már nem buli. Inkább csendes elfogadása egy plusz kilónak vagy egy nevetőráncnak. Tudtam, hogy nem fogok zokogva magamba roskadni, mert a számok soha nem érdekeltek. Mégis, ahogy közeledett a nap, idegen nyugtalanság fészkelődött bennem. Egyre többször néztem tükörbe, vizsgáltam magam. Ha lehetett volna, talán mikroszkóp alá teszem a fejem. Bánt, hogy még mindig várat magára a nagy Ő. Utálom a gondolatát is. Elképzelhetetlen, hogy van egy fél narancs a világon, amely pontosan az enyémhez passzol.

Ostobaság, szögeztük le gyakran Vicával, de a Levelek Júliának film alatt, nem is olyan régen, keservesen igyekeztünk könnymentesek maradni. Minden nő Rómeót akar, mert ez a kód évszázadok óta be van építve a kislány-fejekbe.

 
 

Az utcánk valaha tele volt gyerekkel, folyton együtt lógtunk. Az esetek 98%-ában a lányok Hamupipőkék akartak lenni, a fiúk meg elmentek rúgni a bőrt. Már akkor sem egyeztünk meg a jövőt illetően. Ők kipirultan, izzadtan indultak este haza, mi, csajok durcásan, mert nem tudtuk eldönteni, melyikünk a legszebb királylány. Ezerszer megfogadtam, hogy azt a mesét soha nem fogom elolvasni a lányomnak, ha lesz. Ne keseregjen ilyesféle elérhetetlen álmok miatt.

Már a legjobb barátnőm is két éve férjhez ment, csak én szerencsétlenkedem kutyátlan, macskátlan árvaságban. Nem mintha nem próbálkoztam volna eleget. A net csodálatos a maga módján, de a randik szempontjából kész csődbirodalom. Most meg a virtuális világ fogságába ragadva még kevesebb az esélyem.

Találkoztam olyan férfival is, aki az első randin a Tescoba vitt, mert közeledett a Halottak napja és gyorsan megejtettünk egy mécsesvásárlást az anyjának. A következő „áldozat” rövid találkánk alatt részletesen ecsetelte a heresérv műtétjét. Én meg közben a torkomon felkúszó hányingerrel küszködtem. Gyorsan leléptem. A következő lúzer szerelmes volt mindkét feleségébe, akiket elhagyott. Az összes jó sztorit Tamásnak meséltem el, aki egy volt az utcabeli fiúk közül. Ő is jött felemás nőügyeivel. Egyszer az esküvő előtt két héttel gondolta meg magát. És ez nem film volt, nem Hollywood, hanem csak egy budafoki srác menekülése a házasságnak nevezett ketrecből. Megértettem. Eszembe jutott, hogy legalább fél éve felém sem nézett és ennek köze sem volt a vírushoz.

Neki a szerelmes leveleimet is felolvastam. Igaz ez még nyolcadikos korunkban történt. Kaptam két névtelent. Akkor még valódi papírra írta valaki. Mindkettő alján ügyetlen szívecske díszelgett. Helyesírási hiba is pöttyözte. Nem megszámolható mennyiségben. A görbe sorokat, amelyek egy idő után felfelé tartottak a padlásra, ízekre szedtem. Nem nagyon értettem, Tamás miért nem nevet tiszta szívből. Csak annyit jegyzett meg, hogy talán nem kellene gúnyolódnom más érzésein. Ugyan már, jó poén, szabadkoztam.  Egyik levelet sem merte aláírni a feladó. Viszont mindkettőben elmondta, hogy szép vagyok, mint a lenyugvó nap. Ezen nem lehetett nem röhögni.

A gimi alatt kicsit eltávolodtunk. Ő folyton tanult, én meg buliztam. Lettek új barátnőim. Rá nem igazán volt szükségem. Amikor viszont baj volt, valahogy mindig a közelemben volt. Érettségi után beültünk egy kocsmába és pár óra múlva annyira rosszul lettem, hogy majdnem mentőt hívtak hozzám. Tamás ki tudja honnan, előkerült, és hazavitt. Még a hajam is összefogta, miközben hánytam egy árok szélén. Igaz, aggodalmaskodása mellett jól ki is röhögött.

Másodszor pedig úgy lett őrangyalom, hogy nem engedett beszállni Bori mellé a kocsiba, amit egy félrészeg ismeretlen vezetett. Megúszták kisebb sérülésekkel, de a kocsi összetört.

Hazasétált velem. 8-10 km lehetett ez a Camino. Taxira egyikünknek sem volt pénze. Reggel anyu megjegyezte, hogy nem úgy nézek ki, mint, aki átgyalogolt egy éjszakát.

Harmincnégy év? Ki akar ennyi lenni? Ez már a B oldal? Remélem, még nem, mert a szerelmet nem ismerem csak mesekönyvekből.

Holnap az én napom lesz, és mégsem. Attól függ, akarom-e. Előző este megígértem magamnak, hogy másnap nulla tükör, mérleg. Minden másból rengeteg. Értsd torta, csoki, pezsgő! Itthon.

Furamód világmegváltó hangulatban ébredtem. A testem „öregségemet” meghazudtoló frissességgel kelt életre. Akkora lendülettel húztam félre a sötétítőt, hogy majd kiugrott a sínből.  Lenéztem. A járdán nagy fehér betűkkel egy üzenet állt:

Szeretlek Hamupipőke!

Mellette csálé szív. Megismertem. Vagy csak ráismertem, mert rég tudtam, kié.  Az én csodálatos őrangyalomé.

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here