„Ez a világ gyűlöli a szeretetet, mert az gyengéd, alázatos, megbocsátó és bölcs. A világ pedig erőszakos, öntelt, a másikon átgázoló, képtelen megbocsátani és ostoba. Győzni akar és nem veszíteni. Kapni akar és nem adni. Inkább gyűlöl, mint szeret.”
(Müller Péter)
Ennek az erőszakos birtoklásnak borzalmas következményeivel van most tele a sajtó. Meghalt egy 27 éves lány, mert a barátja nem tudta felfogni, hogy egy ember se a másik tulajdona.
Amikor szerelmesek vagyunk, gyakran mondjuk, hogy az övé akarok lenni, senki másé, vagy azt is, hogy csak az enyém, és ebben ez az egyik legszebb. Ez mind szépen hangzik, megborzongatja a szívet-lelket, de csak addig, ha a birtoklás nem válik betegessé. Ha az egyik fél nem tudja uralni az érzelmeit, pláne a másik félét, akkor átcsaphat a szerelem veszélyes birtoklásba. Szerelemféltés, mondják a bíróságokon, arra, aki féltékenységből ölt, de ebben már nem sok szerelem van. A sértett hiúság, a veszteségtől, a másik fél feletti uralom megszűnésétől való rettegés, viszont annál több. Aki bántja, bezárja, megüti a másikat, az nem szereti, ne feledjük. A szeretet soha nem jelentheti a másik félelemben tartását, megalázását, ütlegelését. A magyar köztudatban még mindig ott van az a gyalázatos mondás, hogy a pénz számolva, asszony verve jó, aminek gyökere a férfitársadalom felsőbbrendűségét hivatott hirdetni. A férfiak mindig is uralkodni akartak a nőkön, ami rejtetten azt jelentheti, hogy valamilyen módon félnek attól, hogy egy nő különb náluk, és ezt nem hagyhatják.
A női szerepek évezredeken keresztül elnyomásra kerültek, és amelyik nő ki akart törni, azt csúnyán megbüntették. A nők nem tudtak máshogyan érvényesülni, csak ha sok gyereket szültek, jobbára fiúkat.
A párkapcsolatok jó részében ma is a férfi ereje, akarata dominál, és ez nem csak olyan kapcsolatokban van így, ahol aluliskolázottak a felek. Általában a férfi a családfenntartó, aki még mindig sokkal többet keres, mint a sok hasonló pozíciót betöltő nő, és emiatt hatalmat érez a nő felett. Az a társadalom, amely azt sugallja, hogy egy nő sose lesz olyan értékes, mint a férfi, mert a nők nem lehetnek elég okosak, nem jó vezetők, és amíg a nőknek olyan tanulóvezetős táblákat gyártanak, amelyeken a nagy fehér T mellett egy magassarkú van, addig nem kell csodálkoznunk a mai viszonyokon.
Amíg egy nőt büntetlenül lehet bántalmazni, és egy kutyakölyök életéért inkább összefog az internet népe, addig van mit tanulnunk a világtól. Ma Magyarországon minden héten meghal egy nő családon belüli erőszak miatt. Sajnos nem kapjuk fel eléggé a fejünket, és csak halkan jegyezzük meg, hogy az ő dolguk. Nem az ő dolguk. Az a társadalom, amely félrenéz, ha egy nőt megrugdosnak, savval leöntenek, megkéselnek, nem érett meg a változásra. A minek ment oda, miért nem volt kedvesebb, miért nem teljesítette párja kívánságait, nem más, mint felháborító áldozathibáztatás. Miért van az, hogy nem akarjuk felfogni, hogy azok az emberek, akik verik a párjukat, akik eltörik a karjukat, megfojtják, azért merik megtenni, mert senki nem össze ellenük? Ne merjük felróni egy nőnek se, hogy nem volt elég odaadó! Ezért az életével vagy a sebeivel kell fizetnie? A legszomorúbb mindebben, hogy nemcsak férfiak teszik mindezt, hanem a nők is, akik nem akarják elfogadni, hogy az asszony nem verve jó. Nem akarják tudomásul venni, hogy ha valaki nemet mond valamire, megteheti, és nincs senki, aki mindezért agyonverheti.
Ha a saját lányunkról, húgunkról, anyánkról lenne szó, akkor is azt mondanánk, hogy megérdemli, hogy hasba rúgják, hogy eltörjék a bordáját, csak azért, mert nem készült el időben az ebéddel, vagy nem elég sós a pörkölt, vagy nincs minden elmosogatva? Akik nem találkoznak hasonló esetekkel, talán csukott szemmel járnak a világban? Sokunknak van olyan kolléganője, aki retteg otthon, aki napszemüvegben jön dolgozni télvíz idején, és tagadja, hogy megverte a férje. Hány nőnek kell még meghalnia azért, hogy a férfiak erőszakos viselkedését fékezhesse egy törvény?
Sokan letöltendő büntetést követelnek az állatkínzókra, de a nőket bántalmazókat nem ítélik el eléggé? Miért nem közügy a családon belüli erőszak? Meghalt egy fiatal lány, akinek gyilkosát keresi a rendőrség. Hol voltak az emberek, akik megállíthatták volna azt a férfit? Vajon miért nem mert panaszkodni az áldozat, és ha mert, meghallgatta-e valaki? Próbált-e tenni érte?
Nem a mi ügyünk?! Akkor kié? Ki fogja megvédeni a lányainkat, ha ezt hagyjuk? Akkor is ennyire belenyugvók és elnézőek lennénk, ha velünk történne hasonló?
NEM és NEM az áldozat a hibás, ha megölik, megerőszakolják, vagy bármilyen módon bántalmazzák. Nincs joga senkinek elvenni más életét, még akkor se, ha már nem szereti őt, akkor se, ha új életet akar kezdeni. Soha senkinek nem szabadna kezet emelnie a másik emberre. Észre kell már végre vennünk, hogy a bántalmazás a társadalom közös ügye. Nem lapulhatunk csak azért, mert velünk nem történik hasonló, mert nem a mi feladatunk törvényeket alkotni. Ítélkezni se az lenne, mégis megtesszük névtelenül, álprofilok mögé bújva.
Meghalt egy fiatal nő, aki nem érte, hogy gyerekei legyenek, hogy azok iskolába járjanak, érettségizzenek, nem láthatta őket a nyaralási fotókon, és nem ajándékozhatták meg unokákkal. Csak azért, mert van valaki, aki ezt nem hagyta neki. Elvette tőle, amit ember embertől el nem vehet.
Nők vagyunk, anyák, testvérek, feleségek… Gondolkozzunk el, vajon bennünk van elég felelősségérzet saját fiainkért! Ismerjük őket? Vajon van-e közelünkben valaki, aki segítségre szorul. Nyissuk ki a szemünket és a szívünket! Nem hagyjuk, hogy a féktelen erőszaknak még több áldozata legyen Magyarországon!
Kép forrása: Pinterest
