Ha nem is mondtam ki, de sokszor gondoltam már ezt. Mert mi is a szerelem? A lángolás, a hamis köd, a bizonytalanság, a kíváncsiság, és a mérhetetlen vágy, hogy szeressen az, akit én. Lehetséges lenne mindez? Persze, ideig-óráig. Utána elmúlik.
Nem vagyok jó a szerelemben. Lassan engedem bele magam, de után elmerülök benne és sokáig fuldoklom. Irigylem azokat, akik legyintenek, és azt mondják, rövid az élet, nem kell mindent komolyan venni. Épp a szerelmet nem szabad. Akkor hogy lehet csinálni? Vagy nem csinálni, csak érezni. Legyek kicsit boldog, kicsit elégedett és egészen kicsit szerelmes? Magyarázza már el nekem valaki, hogy miért van az úgy, hogy tényleg akkor kell valaki igazán, ha mi nem kellünk? Miért annyira izgalmas, ha a másik menekül? Jó, értem, vadászösztön, de nem akarok mindig üldözni valakit, vagy otthon ülve bőgni, hogy nem kellek. A sok okos erre azt mondja, ha nem kellek, ne fussak utána. Mondja meg őszintén, aki ezt gondolja, bejött már neki?
Ha azt sorolom magamnak, hogy jó, nem keres, nincs rám ideje, belátom, hogy nem vagyok fontos neki, akkor kevésbé fog fájni a felismerés? A szív tudni fogja, hogy nem szabad fájnia? Ugyan már! Ha a szívben nem is laknak érzelmek, laknak az ember fejében bőven. És ha ott vannak, dolgoznak is.
A szerelem alattomos. Elhúzza a mézesmadzagot, elhiteti, hogy örökké tart, aztán kicsinál. Nem menekülhetsz a csalódás és a fájdalom elől. Feltételezzük, hogy azt hiszed, mindent jól csinálsz. Nem ragadsz, kedves vagy, nem követelőzöl, eszedbe se jut a másik pénztárcájában turkálni, tudsz várakozni és még odaadó is vagy, akkor garantáltan megmarad neked? Egy frászt. A legjobb, legszexibb nőket is dobják egy idő után, akkor mi van az átlaggal, mert akárhogy szeretnénk mást hinni, átlagosak vagyunk, és sose érünk Jennifer Lopez vagy akárki nyomába. Ők is emberek, csak távoliak, és azt hisszük róluk, hogy reggelente rózsaillatú a leheletük, nem járnak vécére, nem veszekednek és sose unalmasak.
Ellenben itt vagyunk mi, mondjuk én, és közel se vagyok bomba formában, szorongokm és szeretnék jó lenni több dologban, mint amennyiben vagyok. Vágyom az elismerésre, de a kalandra is, ahogy a tartós érzelmekre szintén. Rossz korban élek? Vagy rossz helyen?
Mindegy. Eldöntöttem, hogy ezután a szerelemre, mint lehetőségre se gondolok. Megspórolom magamnak a fájdalmat, a felesleges izgalmat, az ábrándozást. A földön fogok járni, teszem a dolgom, és kerülöm a nyálas-romantikus filmeket, amelyekben mindenki kastélyban él, általában Cornwall-ban, vagy valami csodás helyen, de sose egy lepusztult kisfaluban Borsodban vagy Kőbánya keményebb részein.
A szerelem zavart okoz az ember fejében. Színesre festi a napokat, pedig a szürke addig megnyugtató volt. Minek kavarna fel valaki, aki jön és megy? Ez a savanyú a szőlő-effektus? Nem tiltakozom, de azért savanyodott meg, mert volt rá oka. Senki nem kezd bele úgy egy kapcsolatba, hogy na, ez megint rossz lesz. Persze, hogy azzal kábítja magát, hogy most sikerülni fog, így még nem szeretett senkit, és boldogan röpköd, mint a beszívott pillangó fűszálról virágra. Ez mind szép és aránylag kellemes, a kijózanodás azonban közel sem az. Hogy van az, hogy a másik, aki az elején még ráért, aki alig várta, hogy lásson, hozzám érjen, el se akart engedni, az egy pillanat alatt eltűnik, kicserélődik. MI játszódik le ilyenkor benne? Menekülőre fogja, miközben én azt hiszem róla, hogy a földreszállt Tökély? Ez annyira komolytalan.
Mindenkit megunnak, félredobnak, mert sok a hal a tengerben. Akkor meg minek igyekezni? Nem, soha többé nem akarok szerelmes lenni. Jó csendben üldögélni, zenét hallgatni, sétálni, miközben nem marcangol a féltékenység kínja. Jó nem várni egy üzenetre, nem lesni a telefont, és nem reménykedni semmiféle kedves gesztusban. Nem kell azon töprengeni, elég jó vagyok-e, narancsos-e a lábam, hájas-e a combom, mert manapság mindenki modelleket akar, miközben ő közel sem az.
A belsőt még véletlenül se említem. Hagyjuk. Túlragozzák. A kedvesség és tartás idejétmúlt dolgok.
Nem vagyok Barbie, de nappali Fiona sem. Ember vagyok, nő, aki elhiszi, hogy a szerelem nem az élet velejárója. Lehet élni nélküle, le lehet szokni róla. Az más kérdés, hogy nem könnyű.
Én megpróbálom, rosszabb a semminél aligha lehet. Nincs igazam? Szervusz, szerelem, majd egy következő életben találkozunk!
Kép forrása: Pinterest
