Igen, én vagyok az a lány, akire mindenki enyhe szánalommal néz. Jaj, a szegény dunduska, akinek a húga csodaszép. Biztosan szenved, mondogatják. Nem szenvedek. Kezdettől fogva jobban zavar, hogy mások belém látnak olyan gondolatokat, amik nincsenek bennem. Egyedül apa és anya viselkedése bánt, mert minden tettük mögött szégyen rejlik. Szégyellik magukat miattam, és engem is a kinézetem miatt. Mondanám, hogy teszek rájuk, de hazudnék. Melyik gyereknek nem fáj, ha nem büszkék rá a szülei? Botond nem miattuk van. Egyszerűen bejött a képbe. Nem akartam én semmiféle bosszút a családom felé, bizonyítási kényszer se vezérelt, és most mégis itt van, és mindenki utálja.
Nem kell, hogy szeresse, mert még én se tudom, hogy állok vele. Érzem, hogy kedvel engem, és higgye már el mindenki, nem a mérlegről és a kalóriákról beszélgetünk, ha találkozunk. A kövér embereknek is van más témája, mint a kinézetük. A soványak sokkal inkább el vannak foglalva magukkal.
Hogy van-e sors meg végzet, nem tudom, de hogy ne legyek annyira nyugodt, odafent valaki gondolt egyet, és elkezdte tologatni a sakkbábukat. Az első lépések után sakkot adott. Vagy túlragozom? Mindenesetre ma érdekesen alakult az estém. Elmesélem:
Mihelyt enyhült a meleg, úgy döntöttem, találkozom a férfival, akit mindenki utál. Nem mindenki, csak a családom, így értem. Az ő családját nem ismerem, még ők se engem. Ehelyett a húgommal akadtam össze, aki épp valami hülye barátjával idétlenkedett a Duna-parton, pedig tudtommal szolfézson volt. Bukta lett azonnal, pedig igyekeztem nem észrevenni, de ő is épp akkor ért oda Botond is a Kiskirálylány szobrához, amikor én, így a bomba becsapódása elkerülhetetlen volt.
– Helló, hugi! – mondtam neki, miközben megpróbáltam inteni a közeledő Botondnak, hogy húzódjon árnyékba, de nem látta, vagy nem akarta. Inkább ez utóbbi, és neki volt igaza, csak én lettem hirtelen rohadtul gyáva. Csalódtam magamban.
Nem hátrált, hanem a húgomra pillantott, aztán meg rám, és hirtelen nem is tudta, kinek, hogy köszönjön.
– Szia, Luca! – lépett végül hozzám, és megpuszilt, mire Zsófi felröhögött. A haverja is.
– Szia! – nyögtem ki.
– Nem mutatsz be? – állt fel az élő királylány, és kihívóan végigmérte a barátomat. Annyira boldog voltam, hogy nem jött zavarba, mármint nem ő, hanem Botond.
– Gondolom, Luca húga vagy! – mosolygott és várta, hogy kezet nyújtson neki a szépségkirálynő. Képes volt jól indítani! Nem pirult el, nem akarta eljátszani a jó fejet.
– Igen, az. Te meg az a pasas, aki apánkat akarja helyettesíteni? – nézett rá Zsófi, de úgy, mintha a patás ördög lenne.
– Úgy tudom, van apátok, miért kellene nekem őt helyettesíteni? Én a nővéreddel másféle kapcsolatot szeretnék, ugye megérted?
Huh, ez annyira betalált! Legszívesebben a nyakába ugrottam volna.
Zsófi hirtelen megnémult. Úgy visítottam volna a nevetéstől, hisz esze ágában se volt hagyni, hogy a hugicám beszólogasson neki.
– Igen, sejtettem! – hebegte.
– Akkor mehetünk is? – néztem széles mosollyal a pasimra, aki másféle kapcsolatot akart velem, mint atyait.
Milyen finoman mondta! Nem volt undorító, mégis pillanatok alatt megsemmisítette a húgomat. Arról meg nem kell tudnia, hogy még nem volt köztünk semmi. Egyszerűen azért nem, mert nem jött el az ideje. Egyikünk se tett szüzességi fogadalmat, csak valahogy nem adta magát a helyzet. Ez a mai világban biztosan szokatlan, én azonban nem bántam ezt a lassú kibontakozást, úgyis mindenki siet mindennel. Hogy otthon miféle visszhangja lesz a találkozásnak, arra őszintén kíváncsi voltam, de hagytam, hogy mindenki kérőddzön a beszóláson, amíg meg nem emészti.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
