Felkarikázta a zöldségeket, aztán apróra kockázta a gyümölcsöket a gyümölcssalátához. Elővette az alufóliát – a krumplit mindig abba tekerve sütik meg. A cidert meg a mentes sört már múlt éjjel behűtötte. Miközben a teraszon át a kertbe egyensúlyozott a terítékkel, a villákat nagy csörömpöléssel a földre ejtette. De ma még az ilyen apró bosszúságok sem tudták kihozni a sodrából.
Várta ezt a délutánt. Minden nyáron együtt sütögetnek, de tudta, hogy ez a mostani egy egészen különleges alkalom lesz. A külföldről hazalátogató családtagokért ugyanúgy izgult, mint a szomszéd faluban élő nagymamájáért – mindennél jobban szerette volna épen és egészségesen viszontlátni őket. A hónapokon át tartó feszültség most úgy füstölt el belőle, mint a kertben gondosan megpakolt farakás.
A tűzrakó helyet, amit öt éve együtt építettek, idén a “nagy ráérős idejükben” kicsit rendbeszedték. Legalább erre jó volt ez a kényszerpihenő. A parázsló tűz látványa mindig megnyugtatta. A finom falatokat letakarva rakta le az asztalra, a jégkockával tele dobozba pedig ízlésesen elhelyezte az italokat. Nem véletlenül náluk rendezik meg a hagyományos családi sütögetést: mindenki tudja, hogy férfi létére mennyire gondos házigazda.
A kiskapu zárját idén sem olajozta be – szerette hallani, hogy valaki közeledik. A nyikorgásból próbálta meg kitalálni, ki érkezett meg. Ez a bizsergős melegség a szíve táján is része volt az ünnepnek.
Az este végén aztán mindenki tele hassal és szívvel hálálkodott neki. Ő meg – ez már ugyanolyan hagyomány volt, mint az, hogy összejönnek – csak egy félmosollyal hárította a felé áradó érzelmeket: “Ugyan már. Hát nem tudtátok? Tűzön sütve minden finomabb…”
