Az év eleje mindig különleges időszak. Mintha mindenki számot vetne azzal, kicsoda, ki lett, mire vitte. Mintha az lenne a legfontosabb, hogy képesek voltunk-e változni, és ha nem, akkor miért nem lettünk azok, akik szerettünk volna…
Újra előkerülnek a látványos ígéretek és fogadalmak, és felerősödik a lelkesedés, amely egy ideig előre viszi az embereket. Pedig a változás, ha tartósnak szeretnénk, mindig lassú, csendes és olykor fájdalmas.
Az új év nem hoz varázslatot. Nem törli a régit, nem tesz elénk hófehér lapot, de ad egy lehetőséget arra, hogy megálljunk és befelé nézzünk. A valódi változást nem a külsővel érhetjük el, bármennyire kellemes ledobni 20 kilót, hanem ott ahol végre kimondjuk, eddig így éltem, ezt már tudom, elszenvedtem, nem viszem tovább.
Íme pár példa:
- Amikor mindig mi vagyunk a megértők és elfogadók
Ez az, amikor kifelé folyton türelmesek vagyunk, nem akarunk balhét, visszanyeljük a véleményünket, mert egy nő mindig alkalmazkodik. Így nevelték. Azt mondogatták neki, hogy bírja ki, tűrje el, hallgasson és ne akarjon több lenni, mint aki pillanatnyilag. Az a kérdés ilyenkor, hogy a béke ára a saját szükségletek eltitkolása lesz? Ha igen, akkor megéri-e? Nemet mondani még máig sem tudunk jól vagy lelkifurdalás nélkül. Ezen mindenképpen érdemes dolgozni.
- A halogatás
Mindig találunk észszerű magyarázatot arra, miért ne tegyünk meg valamit. Nehéz új munkahelyet keresni, lezárni egy rossz kapcsolatot, amely nem működtethető tovább, elköltözni onnan, ahol nem érezzük magunkat biztonságban, kényelemben. Ideje szembenézni az életünk felett vállalt felelősségünkkel, és tudatosítani, hogy a nem döntés is döntés. Zajlik az élet, fogynak az évek, mire várunk?
- Amikor úgy tűnik, túl sok terhet elbírunk
Az erős nő, a megbízható férfi sémája az, amit „ajándékba” adtak sokunknak odahaza. A ne panaszkodj, ne kérj segítséget, oldj meg mindent-elvárás nem visz előre, inkább fáradtabbá tesz. Nem kell mindig erősnek lenni, és tudatosítani kell magunkban, hogy a sebezhetőség nem gyengeség. Aki sosem kér, lassan elmagányosodik, még akkor is, ha sokan veszik körül.
- Amikor ugyanabba a folyóba lépünk sokadszorra is
Ez séma, amit mi működtetünk, mert megörököltük. Ugyanaz a párkapcsolat, azonos munkahelyek sora, amelyekben mérgező főnök-beosztott viszonyban vagyunk, a túlzott alkalmazkodás mind-mind azok a helyzetek, amelyek nem a balszerencsék miatt következnek be, hanem a minták alapján, amelyek mentén élünk. A kérdés újra meg újra ugyanaz: kinek akarunk bizonyítani, és miért választjuk az ismerős fájdalmat. Amíg ezt nem tisztázzuk, nem következik be a várva várt új.
- Amikor már tudjuk, hogy valami nem működik, de benne maradunk
Legyen ez munka, barátság, szerelem…A biztos rosszat őrizgetjük, mert gyávák vagyunk változtatni? Sőt még mentegetjük is magunkat. A kérdés pedig az, hogy képesek vagyunk-e az elkövetkező egy-két-öt évet leélni így? Mi az, amitől annyira rettegünk, hogy nem teszünk semmit a változásért?
Nem új énre van szükségünk, hanem egy őszintébbre. Nem hangos fogadalomra, hanem egy elszánt döntésre. Erre kell most koncentrálnunk, a kilókat meg vigye el az ördög.
