Csendesen mondogatom magamnak, hogy ki kellene már söpörnöm magamból az emlékedet, be kell sároznom még azt is, amit szerettem benned, mert másképpen nem tudlak nem szeretni. Jó lenne egy mindent eltörlő radírt szerezni, és azt se bánnám, ha a rosszal együtt a jó is eltűnne, mert nem tudlak elengedni. Gyűlölöm ezt a szót, hiszen nem is foglak, nem tartalak, már elmentél, mégis benne vagy a reggeleimben, az álmos ébredéseim sorában, amikor első gondolatom nem volt más, csak te. Nyúltam a telefonért, és jaj, nem szabad, de megírtam neked, hogy rád gondolok, hiányzol és veled akarok lenni. Milyen ostoba kis vallomás ez! Semmitmondó és unalmas, mégis benne van minden, amit adni lehet: szív, lélek és szerelem.
Ma már az is csoda, ha valaki nem magára gondol folyton, nem az jár az eszébe, hogy megérdemli a jót, a Sors ajándékait, ezért még értékesebbnek kellett volna lennie számodra az én sietős soraimnak.
Szeretlek most is, mert utat törtél bennem magamhoz. Megmutattad, hogy több vagyok, mint, amit valaha is el tudtam volna képzelni, hiszen senki nem mondta addig, hogy jó vagyok. Te mondtad, te adtad meg nekem először annak hitét, hogy nélkülem a Föld nem lenne ugyanaz a hely, és értelme van annak, hogy élek.
Szeretlek még ma is, mert veled és melletted lettem okos, életrevaló, vágyakkal teli ember, és ezt nem felejtem el soha.
Szeretlek (ma már halványabban), mert reményt adtál, és ez sokáig a valóság könnyű ködével fedte be a gondolataim. Jó volt rád várni, simogatni a párnát, amin elaludtál kora este, még jobb volt, ha mellettem ébredtél, miközben a takarót egészen magamra burkoltam, és neked a lepedő maradt csak. Milyen ostoba emlékdarabkák ezek másoknak! Mind szokványos és természetes, a költők se ilyesmikről írnak, a filmeben is elfelejtik, ha romantika szövi át őket.
Szeretlek, mert több voltál nekem, mint mesebeli szerelem, pedig épp oly váratlanul pottyantál elém, és elmondtad, neked nem kell a változás, nem akarsz újat, mert könnyebb melegedni a régi emlékek tüzénél.
Vajon hogyan kell nem szeretni valakit, aki benne van a sejtjeinkben? Hogyan kell kikaparni, megásni gödrét egy mindent elsöprő érzésnek? Tényleg el kell engedni, ami már rég nem a miénk? Hagyni kell, hogy semmissé legyen, mintha sose létezett volna, hiszen az idő maga mögött hagyta? A régi filmeket nosztalgiával nézzük, így kellene tenni a szerelemmel is? Nosztalgiával, de unottan, mert már jobban szeretjük a színeket, a pörgést és unjuk a lassú kibontakozást? Nem tudom, de ha tudnám, se lennék képes megtenni. Ami fáj, nem azért sajog vadul és szüntelen, mert elmúlt, hanem mert többé nem élhetjük át. Ha minden nap ugyanarra ébrednénk, észre se vennénk az időt. Megélnénk, megsimogatnánk, és elmondanánk, hogy nem érzünk semmit, minden jól van, ahogy van.
Vajon meg lehet-e tenni kimúlt szerelemmel, hogy hagyjuk elrothadni? Semmi balzsamozás, kerüljön csak a föld alá, mi pedig évente egyszer rápillantunk majdan, és mosollyal az arcunkon azt mondjuk: béke poraidra, boldogulok utánad! Ilyen egyszerű lenne? Talán sokkal mélyebb gödröt kellene ásni a mostaninál és hagyni, hadd hulljon bele minden érzésünk. Meg kellene próbálni. Úgy hiszem, ideje van már némi boldogságnak!
Kép forrása: Pinterest
