Szórakozottan forgatom körbe-körbe az ujjamon a jegygyűrűmet, érzem, ahogy a fém végigsiklik a bőröm mentén. Pontosan ma hogy tíz évvel ezelőtt került a kezemre, boldogan álltam a templom hűvös kövezetén, láztól égő arccal, rebegve mondtam ki az igent. Persze úgy éreztem, hogy majd nekünk sikerül, nekünk majd másként lesz. Mi vagyunk a nagy kivétel, akik igenis meg tudják váltani a világot, ha kell, szembe úszunk az árral. Megteremtjük a magunk kis univerzumát, ahova ármány, csalás, gonosz, betegség, gondok be nem tehetik a lábukat. Véd és dacszövetségre készültem.
Az elején majd szétvetett a tettvágy. Tenni a másikért, tenni magamért, tenni a világért. Aztán megszületett az első gyermekünk. Haloványan betette a lábát a nehézség az előszobába. Éjszakai virrasztások, sírás, monotonitás, végtelen házimunka, kifacsart test. Innen még sikerült kizavarni a kis birodalmunkat veszélyeztető árnyat, jutott még a kacagásból, esti meséből, apró simogatásokból.
Majd megszületett a második babánk is. Ezúttal sokkal fenyegetőbb ellenség telepedett meg a kisszéken, a lelketlen szürke rutin. Láthatatlanul halványul meg benne az ember. Nem nagy robajjal érkezik, csak halványan kúszik be a küszöb alatt. A hétköznapi monotonitásban elveszett a férj és feleség, a férfi és a nő. Helyére a házastárs kúszott be. A szakács, a sofőr, az óvónő, a dajka, az autószerelő, a házvezetőnő, a mesterember és a kertész került. Nem maradt idő a másikra.
És ekkor érkeztél meg te. A munkahely egyszeriben megtelt élettel. Ismét nőként tekintettem magamra, fürödtem a kitüntetett figyelemben. A kávészünetek alatt megváltozott a világ forgása. Ismét fontos volt a véleményem, a bókoktól másként sütött rám a nap.
Tudtad, hogy a kedvencem a narancsos étcsokoládé, így minden létező márkából hoztál egyet. Elég volt egyszer említenem melyik szeretett íróm művére ácsingózom és másnap már az ő könyve várt az ebédlőasztalon. A határt sosem léptük át, hiszen neked is volt családod.
Ezerszer elképzeltem miként tudnánk együtt folytatni az életünket, gondolatban elköltöztünk egy festői mediterrán vidékre, ahol te a dédelgetett kertészetedet tudtad volna működtetni, én pedig végre festhettem volna kedvemre. A gyerekekkel közösen sütöttük volna a szalonnát a nyári esti tábortűznél a csillagok alatt.
Mindvégig csak a képzeletemben létezett, a valóságban megmaradt minden olyannak, amilyen.
Végül elköltöztetek másik városba. Felnyitottad a szemem, hogy mi hiányzik az életemből, amiért most újra nekiállok tenni a férjem oldalán. Hálás vagyok az érzésért, amiből újra meg tudom teremteni magunkat otthon.
Váratlan szerelem volt ez, de tökéletes. Hiszen ahogy a mondás tartja, a be nem teljesült szerelem az örök szerelem.
fotó: Pinterest
