„Ott már cseppet sem óvatosan rángatta ki a fiókokat, és nyitogatta a konyhaszekrényt. Rövid keresgélés után a bugyik közt meglelte az egyik bankkártyát. Elvigyorodott.
Már a markában érezte a kisebb vagyonnyi összeget, és ettől virágos jókedve kerekedett.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Három óra is elmúlt, amikor Kiara hazaérkezett az újabb sikertelen keresgélésből. Fájt a lába és feje is. Egy langyos fürdőre és pihenésre vágyott csak, hogy ötre, Marco érkezésére újra jó formában legyen.
Nem számított rá, hogy a város tele lesz turistákkal. Úgy hullámzott a tömeg Lucca utcáin, mintha már nyár lett volna, vagy épp a világ fele nem dolgozott volna. Ám ez jót is jelentett, főleg, ha meglesz az üzlete. Eszébe jutott, hogy a virágok mellett árulhatna apró, finom dísztárgyakat, míves képeslapokat, esetleg kerámiákat is. Ez utóbbi csak egy kósza gondolta volt, mert nem értett hozzájuk, és ahhoz nagyon új volt a városban, hogy valaki társuljon vele. Marcot is megkérdezhetné, hiszen rengeteg ismerőse van, biztosan lenne köztük olyan, akivel érdemes lenne közös vállalkozásba fognia.
A lakásba lépve különös érzése támadt. Mintha valami megváltozott volna. Nem tudta pontosan megmondani, hogy mi, csak egyszerűen volt valami nem odaillő. Aztán rájött. Az illatával volt baja. Egy idegen illat ragadt bele a szoba levegőjébe, ami megült benne. Vajon honnan?
Lerúgta szandálját és futott a fürdőszobába. Sajgó lábának és minden egyes porcikájának a langyos víz maga volt a mennyország. Amíg folyt végig a haján a víz, belebizsergett annak gondolatába, hogy nemsokára Marcoval találkozik, aki valami meglepetést tartogat a számára.
Egy könnyű, fehér lenvászon ruhát vett fel, és hagyta, hogy haja a levegőn száradjon. Ült a szoba félhomályában és egyszer csak feltűnt neki, hogy a konyhaszekrény egyik fiókja nincs betolva. Máskor ilyen jelentéktelen dolog nem ötlött volna a szemébe, de aznap befészkelte magát a fejébe egy szokatlan gondolat. Valaki járt nála, amíg nem volt odahaza. Talán a főbérlő ugrott be titokban? De az mit keresett volna a fiókban. Elgondolkodva készített magának egy kapszulás kávét és tárcsázta a tulajt.
A hölgy nevetve közölte, hogy épp Nápolyban van, és ha leégett volna a lakás, akkor sem tudott volna odaérni, mert ezer ügye van délen. „Ne aggódjon Kiara, az elme néha különös játékot játszik az emberrel.”
Közben elkészült a kávé és finom aromája megnyugtatta a lányt. A virágüzlet miatt nem aggódott különösebben, mert nem teljesülnek azonnal a vágyak, ezt jól tudta. Inkább felhívja anyját, és beszámol neki mindenről, ami a napokban történt, hogy ne aggódjon érte. A támadást nem említi, határozta el.
Vagy fél órán át csevegtek, és a lány megnyugodva tette le. Milyen jó, hogy ilyen kedves és rugalmas anyja van, nem törte le őt a szorongásaival vagy negatív hozzáállásával! Apja már sokkal pesszimistább volt, de harminchoz közelítő lányával ő sem bírt.
Ahogy közeledett az öt óra, Kiara egyre izgatottabb lett. Megigazította kócosra száradó haját, szájfényt tett fel és egy kis szempillaspirált. Másra nem volt szüksége, tökéletes bőre tiltakozott volna.
És végre megszólalt a telefon.
– Egy kicsit arrébb tudtam csak megállni – mondta Marco. – Gyere a sarkon túlra, a kis kifőzde mellé.
– Nem tudom, merre van – vallotta be Kiara. – De megtalálom.
– Majd elindulok feléd.
– Az remek lesz – válaszolta a lány, de Marco már letette.
Még egy pillanatra belenézett a tükörbe és megállapította, hogy szeme csillog. Ez a boldogság, töprengett egy pillanatig.
Marco széles mosollyal közeledett felé. Világoskék könnyű ing és egy farmer volt rajta, ami remekül kiemelte bőre barnaságát. De a legszebb a tekintete volt. Az a melegség, ami a lány felé áradt, a sarkvidéki jégtáblákat is megolvasztotta volna.
– Nagyon csinos vagy! – mondta mosolyogva a lánynak. Az elpirult. Egy újabb bók, amit még nehezen szokott meg.
– Mit gondolsz, hová megyünk?
– Egy újabb titokzatos helyre? Itt minden gyönyörű, így akárhová mehetünk, nekem mindenhol leesik az állam.
– Nem, most nem ilyesmi vár ránk. Azt találtam ki, hogy elviszlek Vittorio szőlőskertjébe egy kis borkóstolóra. Mondhatnám úgy, hogy egy kis összejövetelre.
– Hű! Nagyon kíváncsi vagyok.
– Akkor csapjunk a lovak közé és ne várassuk őket.
Luccát elhagyva csodálatos dombok között vezetett az út. A dombtetőkön ciprusok integettek, és néhol egy kis kápolna árválkodott. Várta, hogy betérjen valaki, akinek a lelke pihenésre vágyik.
Marco a családjáról mesélt, arról, hogy apját a kiköltözés után csak nagy ritkán látta, mert állandóan dolgozott. Anyja sem volt ilyen kiegyensúlyozott, mint manapság, de a húsz év meghozta a gyümölcsét. Rengeteget dolgoztak, és nem bánták, mert volt értelme. Évről évre jobban éltek. Igaz, hogy erre majdnem ráment a családi béke, de az utóbbi időben sikerült megfordítani a rosszat. Már csak emlék a sok vita és háborúskodás. Kiara csodálattal hallgatta, hogy milyen büszke a szüleire. Egy pillanatig sem titkolta, mennyire becsüli őket és mindazt, amit elértek.
Ő is megosztott pár dolgot a családjáról, de ő közel sem volt annyira közlékeny, mint a férfi. Máshogy nevelték.
A kacskaringós utak egyike végül a Villa Agnesehez vezetett. Vittorio családjáé volt háromszáz éve a körülötte elterülő szőlőheggyel, legelővel és olajfaligettel. Mesebeli látványt nyújtott már messziről.
A kétszintes ház fala patinásan omladozott, és minden szeglete a régmúlt időről mesélt.
Vittorio a teraszról integetett nekik, amikor felgurultak a kavicsos úton. Középmagas, arányos testalkatú férfi volt, igazi olasz, fényes fekete fürtökkel. Harmincas évei közepén járhatott.
– Isten hozta kisasszony! – kiáltotta. – Remélem, éhes, mert azonnal eszünk.
Kiarának nagyon jól esett ez a kellemes fogadtatás. Kiszállt és a kezét nyújtotta.
– Szólítson Kiarának! – mondta kedvesen.
– Marco barátja az én barátom is! Jöjjön, bemutatom a húgomnak és az édesanyámnak is.
Megölelte cimboráját és már vitte is be a lányt.
Marco megcsóválta a fejét. Tipikus Vittorio gesztus volt. Ahogy meglát egy szép nőt, róla azonnal megfeledkezik. De nem haragudott, mert régóta ismerte. Ilyen volt és ezen nem tudott változtatni.
A hátsó teraszon egy idősnek tűnő hölgy üldögélt, akiről senki nem gondolta volna, hogy a házigazda anyja, inkább nagymamának látszódott. Arca finom ráncaiban bánat ült, de amikor meglátta a vendéget, finoman elmosolyodott.
– Anyám, hadd mutassam be Kiarát, Marco barátját! Még nem tudja, milyen isteni borok várnak rá ma este!
Kiara közelebb lépett hozzá, és észrevette, hogy nem tud felállni. Tolószékben ül, de az a szék olyan különlegesen volt elkészítve, mint egy valódi műremek.
– Üdvözlöm! Isten hozta minálunk! Boldog lennék, ha jól érezné magát!
– Köszönöm szépen – mondta Kiara és azonnal szívébe zárta az asszonyt. Nem tudta volna megmondani miért, de hihetetlenül rokonszenvesnek találta már az első percben.
– A borokkal meg vigyázzon, nagyon csalafinta mind!
– Résen leszek!
– Marco, drágám, a fiam majdnem kinn felejtett az udvaron? – kérdezte kacagva, amikor észrevette a később érkezőt. – Örülök, hogy eljöttetek. Azonnal kész az ebéd.
– Ebéd? – szólalt meg váratlanul egy női hang. – Volt benne egy adag gúny és felsőbbrendűség. – Anya, ha lehetne, te felhizlalnál bennünket két hét alatt.
– A ház kritikusa – jegyezte meg Vittorio. – A húgom, Clara.
Aztán Kiara felé fordult.
– Üdvözlöm! Marco barátnője? – kérdezte nem köntörfalazva.
Kiara elpirult, Vittorio felnevetett.
– Te aztán tudod, hogyan kell zavarba hozni valakit – nézett rá fejcsóválva.
Marco odalépett hozzá és könnyedén megölelte. Erre a mozdulatra a gyönyörű lány arcáról eltűntek a kemény vonások. Érdekes módon magasabb volt, mint az öccse és aranyszőke hát, fehér bőrét látva senki meg nem mondta volna, hogy testvérek.
– Clara, szívem, nem is tudtam, hogy itthon vagy! – mondta Marco. – Azt hittem, nem szereted a tavaszt a birtokon.
– Ez így is van, de Vittorionak szüksége van rá, így hazajöttem. Te semmit nem változtál az elmúlt évek alatt.
– Dehogynem, csak te még nem vetted észre! Öregszem!
Vittorio anyja felkacagott.
– Ti, férfiak, hiúbbak vagytok, mint a nők! Ezt be kell vallanotok.
A két férfi lelkesen bólogatott.
– Foglaljatok helyet, és azonnal hozatok frissítőket.
A kényelmes fotelek ölelésében egy pillanatra mindenki elhallgatott. Kiara nem tudott betelni a gyönyörű tájjal. A lépcső tövében két macska szundikált szorosan egymás mellett, messziről egy templom harangjának hangját hozta a szél. Idilli volt a kép.
Csak Clara tekintete nem volt az. Kiara észrevette, hogy Marcon felejti akkor is, amikor a tálcával a hosszú asztalhoz egyensúlyoz.
– Egy kis könnyű, étvágygerjesztő bort? – fordult a lányhoz, de fél szemmel továbbra is Marcot figyelte. Nem lehetett eldönteni, hogy csodálja vagy gyűlöli.
– Köszönöm, örömmel.
– Saját termés, merem ajánlani – szólt közbe Vittorio.
A háziasszony töltött mindenkinek.
– Egy új kezdetre – emelte a poharát.
A társaság buzgón bólogatott, jelentsen is bármit ez a kívánság.
fotó: Pinterest
