„A kényelmes fotelek ölelésében egy pillanatra mindenki elhallgatott. Kiara nem tudott betelni a gyönyörű tájjal. A lépcső tövében két macska szundikált szorosan egymás mellett, messziről egy templom harangjának hangját hozta a szél. Idilli volt a kép.
Csak Clara tekintete nem volt az. Kiara észrevette, hogy Marcon felejti akkor is, amikor a tálcával a hosszú asztalhoz egyensúlyoz.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
A késői ebédre még egy keveset várni kellett, de ezalatt Marco felajánlotta Kiarának, hogy megmutatja a kertet, a hátsó lugast meg a csodálatos középkori kőfalat, ami a birtok végében húzódott. Elképesztő volt, hogy még állt, habár a vadszőlő befutotta, meg is ette kissé, de semmit nem veszített varázsából. A lány örömmel pattant fel, mert Marcoval lehetett, aki mellett folyamatosan csak egyetlen dolgot kívánt: a percek végtelenül lassú múlását.
– Gyertek velem! – szólt közbe Clara. – Anya rózsakertje sem mindennapi látvány lesz nem sokára. De egy fűszerekkel teli kert már készen is van. Csodás illatfelhőt áraszt.
Marco kissé meglepődött, mert nyilvánvaló volt, hogy nem szeretett volna társaságot, pláne nem Clarat, akit kedvelt, de csak annyira, mintha a húga lett volna. Úgy is bánt vele, de a lány ezt nem akarta tudomásul venni. Pár éve lezajlott köztük egy kínos beszélgetés, amelyben a lány elmondta, hogy kiskora óta szerelmes Marcoba. Ez nagyon kellemetlen volt, mert Clara szépsége valóban mindenkit elvarázsolt, de Marco nem tudott rá másként nézni, csak testvéri érzelmekkel.
– Rendben! – mondta erőltetett mosollyal, miközben a lépcsőn maga elé engedte Kiarát. gyengéden hozzáért a könyökéhez, majd végigsimította a derekát. Csak egy ártatlan mozdulat volt, de a lánynak melege lett az érintésétől.
Clara végigbeszélte az egész kerti utat, és hol jobbra, hol balra mutogatva magyarázta el, hogy hová mit ültetett, és mit tervez még.
– Te nyaralni jöttél Luccába? – kérdezte Kiarát.
– Nem, szeretnék egy virágüzletet nyitni.
Kiara kedvtelve nézelődött és századszorra is megállapította, hogy Olaszországban minden kődarab szép.
Clara hangosan felnevetett.
– Nem gondolod, hogy ez kissé elcsépelt ötlet? Mint a mesében… Azt hiszem, nem ez a legjobb terv, amit valaha hallottam.
– Kiara nem szokványos üzletet szeretne, hanem egy kedves kis boltot, ahol kedvére bámészkodhat mindenki, mert különleges ajándéktárgyakat is talál – jegyezte meg Marco egy picit élesebb hangon a kelleténél.
A lány ránézett és végtelenül hálás volt neki, hogy azonnal védelmébe vette, amikor egy idegen kellemetlenkedni kezdett vele. Pontosan tudta, hogy a vendéglátója nem kedveli őt. Látszott a tekintetén és a szavai is ezt tükrözték. Ennek pedig egy oka lehetett: valószínűleg féltékeny rá.
Ezt nem volt kellemes beismerni. Clara hamvas szőkeségében olyan volt, mint egy angyal. És Marco szívemnek szólította. Lehet, hogy volt köztük valami, töprengett magában. Ha igen, akkor sem számít már, az a múlt. Amiben meg most vannak, az a jelen, és ez a jelen nagyon tetszett neki.
– Gyerekek, ideje visszajönnötök! – kiáltott a hirtelen beálló csendbe Vittorio édesanyja.
– Menjünk, nehogy éhen haljunk – nevetett Clara, de ebben a nevetésben nem volt egy szemernyi kedvesség sem.
Kinn terítettek a hatalmas citromfák árnyékában. A hosszú asztalon roskadásig állt a sok saláta, tészta, és kenyér. Mindennek olyan illata volt, hogy aki pár perce lakott jól, az is megéhezett.
Monica asszony maga volt a szelíd kedvesség. Finoman úgy terelte a beszélgetést, hogy megtudja, amire kíváncsi. Márpedig végtelenül az volt. Az étkezés alatt többször is meleg tekintettel nézett Marcora és Kiarára, akik bár nem egymás mellett ültek, szemmel láthatóan egymás tekintetébe kapaszkodtak az idő nagy részében. Meg is állapította magában, hogy boldoggá teszi ez a szépen bontakozó szerelem látványa. Évekig reménykedett abban, hogy Clara lesz Marco felesége, de időközben rájött, hogy nem lennének jó pár. Ismerte lánya szeszélyességét, hirtelen hangulatváltozásit. Marcot boldogtalanná tette volna a folytonos nyafogásával. De ez a kis magyar lány, akiben nincs egy szemernyi rosszindulat sem, úgy látszott, elvarázsolta a fia barátját.
Kiara jó étvággyal evett. Megállapította, hogy soha életében nem ízlett neki még így a ráksaláta, de a tészta sem, amiről nem tudta megmondani, hogy milyen, de volt benne valami különleges, amit eddig még nem kóstolt.
– Szarvasgombakrémmel bolondította meg a szakács – mondta Vittorio.
– Atyaég, a bor! – kiáltott fel a váratlanul. – Szörnyen feledékeny vagyok! Marco, leugranál a pincébe egy-két palackért? Ismered a járást, csak úgy, mintha otthon lennél.
– Persze, azonnal, elvégre ezért jöttünk!
– Segítek, jó? – ugrott fel Clara.
– Gondolod, hogy nem boldogulok? – Marco elvigyorodott.
– Ki tudja?
Vittorio és az édesanyja összenéztek. Nem akarták a lányukat kellemetlen helyzetbe hozni, ezért hagyták, hadd tegye, amit jónak lát.
Marco felállt, letette a szalvétát a kezéből és elindult a ház mögötti pince felé. Clara azonnal mellette termett, belekarolt és szőke haját megrázva magyarázni kezdett neki.
Kiara nézte őket, és kis szívfájdalommal állapította meg, hogy gyönyörű párt alkotnak. Amikor eltávolodtak a háztól, Vittorio szedett még magának egy kevés sajtot, Monica asszony pedig elgondolkozva meredt az asztalra.
– Mondja kedves kisasszony, látott valaha igazi etruszk vázát? – kérdezte pár pillanat múlva. – A családunk úgy tartja, hogy az etruszkoktól származunk, de erre vajmi kevés bizonyíték van. Viszont hosszú évek alatt egy csomó tárgyat sikerült fellelnünk, amelyek abból a korból származnak.
– Komolyan? Ez hihetetlen! Nagyon érdekel az a világ! Hallottam, hogy sok érdekes dolgot temettek el velük!
Az asszony felnevetett.
– Mi az, hogy! Egy rakás pajzán eseményt ábrázoló vázát, kancsót és ivóedényt. Van kedve megnézni őket, amíg a bor megérkezik? Valószínűleg eltart egy ideig, amíg Marco tölt a hordóból a kancsókba.
– Örömmel. Nagyon kíváncsi vagyok. Világéletemben régész akartam lenni… – kacagott Kiara. – Vagyis gyerekkoromban, amikor engem sem került el az Indiana Jones láz.
– Akkor fáradjon velem! – állt fel Vittorio. Előzékenysége végtelen kedvességet takart.
– Tudom, hogy nem koccintottunk még, de tegeződhetnénk? – kérdezte a lány egyszercsak.
– Szívesen! Akkor isten hozott nálunk, bambina! – szólt a férfi és elfogadta a lány feléje nyújtott kezét. – Valahogy ma minden szokatlan! – jegyezte meg, ahogy eltávolodtak az asztaltól. Én elfelejtek bort hozni a pincéből, anyám elküld bennünket cserepeket nézni… Furcsa.
– Talán csak egyedül akart maradni egy pillanatra.
– Lehet… Mégse értem.
De látszott az arcán, hogy sejt valamit.
Monica asszony, ha gyötörte a fájdalom, élt ezzel a lehetőséggel. Igaz, hogy soha nem vallotta volna be, de nem bírta volna ki, hogy sajnálják. Ilyenkor mindenkit elküldött maga körül, amíg össze nem tudta szedni magát. A baleset óta, amelyben lebénult, egyre gyakrabban fordult elő, hogy össze kellett szorítani a fogát, hogy fel ne kiáltson a kíntól, ami a nagy erővel a medencéjébe hasított.
Kiara lelkesen nézte a vázákat, amelyeket Vittorio mutogatott neki. Valóban tele voltak szexuális töltetű jelentekkel. Nem finomkodtak a régiek sem, ha a pózok bemutatásáról volt szó, állapította meg újra meg újra. De az apró magángyűjteményben volt olyan szobrocska is, amelyen egy férfi a saját péniszét tolta valami talicska félén.
– Az etruszkok megélték a szexualitást. Úgy tartották, hogy az életben az egyik legfontosabb a testi gyönyör, és ezt meg akarták örökíteni is az örökkévalóságnak – mondta mosolyogva a férfi.
– Igazuk volt, bár meglepő ezt így látni – mondta Kiara.
– De csak azért, mert álszeméremre neveltek bennünket.
– Valóban. Az én anyukám… – kezdte mondani a vendég, amikor kipillantott az ablakon és meglátta Marcot Claraval. A lány a nyakába csimpaszkodott és megcsókolta. Marco nem tiltakozott.
Vittorio kérdőn nézett Kiarára, mert a mondat félbe maradt, és a lány keze megállt a levegőben. Óvatosan tette le az apró szobrot és nem tudott megszólalni.
A férfi követte a tekintetét. Ekkor vette észre a csókolózó párt. Megcsóválta a fejét, de ő sem szólt egy szót sem.
fotó: Pinterest
