Várj meg Toszkána, jövök! – 16. rész – Amikor az égiek szeretnek

“– Lóri! – mondta ki hangosan. – Ő tudott a terveimről.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Marco nem lepődött meg igazán.
– Éreztem, hogy közeli ismerősnek kell lennie a tolvajnak.
– Én nem… Őt régóta ismerem, osztálytársam volt, nehezen tudom elhinni.

A férfi legyintett.
– Nem ismered, akit te ismersz, az egy gyerek volt az iskolában. Azóta sok év múlt el, és nem tudhatod, hogyan változott meg.

 
 

Kiara majdnem elsírta csalódottságában, mert rájött, mennyire igaza van. És ahogy gondolkozni kezdett, beugrott neki egy kép.

– Amikor felkísért, és reggelit csináltam, ő a hálóból jött ki – emlékezett vissza hirtelen. – Valami olyasmit mondott, hogy nem találta a fürdőszobát. Talán már akkor kutatott.
– Biztos lehetsz benne!

– Akkor sem értem, hogy jött be, hiszen a zárat nem tette tönkre.
– Ma már ezt nem csak feszítővassal lehet intézni. Valószínűleg van rutinja, de nézz az ajtódra! Nem úgy néz ki, mint, ami kinyithatatlan.

És valóban. A régi ajtó, ami patinás szépséggel volt megáldva, mindennek látszott, csak biztonságosnak nem.

– Azért van valami jó is ebben a mostani helyzetben – mondta a lány.
Megrázta dús haját és azonnal feltűnt neki, hogy nem szédül. – Itt vagy, segítesz rájönni a dolgokra.
– Szerintem, te rájöttél volna magadtól is – puszilta meg a feje búbját a férfi. – Engem főként az érdekel, jobban vagy-e!
– Határozottan.
– Akkor nem haragszol meg, ha most magadra hagylak? Tényleg ezer dolgot kell intéznem apám születésnapjával kapcsolatban.
– Egyértelmű! Menj csak.

Kiara legszívesebben leharapta volna a nyelvét, mert nem ezt akarta mondani, hanem azt, hogy maradjon mellette egész nap. Tudta, hogy önző dolog lenne ilyesmit kívánnia, de Marco mellett minden perc maga volt a nyugalom és az öröm. És most, hogy jobban lett, azonnal kedve lett volna vele tölteni a napot.

– Egyetlen dolgot szeretnék kérni! – mondta Marco, amikor felállt és izmos karját Kiara dereka köré fonta.
– Ne menj ma sehova! Pihenj egy keveset. Olvass! Este beugrom és megnézlek újra. Ha minden rendben lesz, elmehetünk sétálni!
– Igenis, doktor bácsi! – szalutált viccesen a lány, de közben azon járt az esze, hogy nehezen bír majd egy helyben ülni és várni a férfira. De ezt nem kötötte az orrára.

Az ajtónál még szorosan megölelte és sikeres napot kívánt neki.

Érdekes módon, mihelyt az ember jobban érzi magát, megszűnik a fájdalma, azonnal elfelejti, hogy voltak rossz pillanatai. A rossz pillanatok közé tartozott az is, amikor rájött, Lóri kedvessége mögött álnokság lakik. Nem esett jól neki csalódnia benne, de már nem volt gyerek, tudta, hogy az emberek gyakran mutatják azt az arcukat, amelyről tudják, hogy szimpatikusabb, miközben a lelkükben gonosz tervek érlelődnek.
Marco távozása után megette a pirítós másik felét és készített magának egy kávét is. A kamillatea maradékát a lefolyóba öntötte, mert a szagát sem bírta igazán. Csak a kedves vendég utasítása miatt erőltette le.
Tudta, hogy pénzre lesz szüksége előbb-utóbb. Ez azért jelentett még nagyobb gondot, mert haza kell majd utaznia elintézni az új kártyát.
Pár órán át valóban olvasgatott, belekezdett egy régi filmbe is, de egyre nyugtalanabbul fészkelődött az ágyon. Nem volt kedve semmittevésben fetrengeni, főleg, hogy már nem fájt sem a feje, sem a gyomra. Szédülést sem érzett. Úgy döntött, jót tesz neki, ha kimozdul. Csak céltalanul akart sétálgatni.
Gyorsan átöltözött és egy pántos, nyári ruhába bújt, amit még anyja varrt neki előző évben. Meglepve tapasztalta, hogy picit lötyög rajta. Előkereste a szekrény aljából a fehér, horgolt táskáját és átpakolta bele azt a pár apróságot, amit vinni akart.
Ahogy beletúrt, a táska oldalzsebében felfedezett valamit. Egy olyan tárgy akadt a kezébe, amit még otthon tehetett bele, mert amióta Luccában van, egyszer sem jutott eszébe a létezése. És ez egy másik hitelkártya volt, ami vész esetére tartogatott. Még sohasem használta, már egy éve megvolt. Ezért is felejthette el. Elmosolyodott és hálaimát rebegett. Hihetetlenül nagy megkönnyebbülés volt éreznie, hogy nem maradt pénz nélkül, nem kell kölcsönkérnie, és ha kedve tartja, nyugodtan megehet egy fagyit az utcán.
Szeretnek engem odafenn, gondolta hálásan. És ez minden bizonnyal így volt, mert kinn az utcán már sugárzott a boldogságtól. Persze, nem boldogít a pénz, de hatalmas megnyugvást jelent.
Nem arról volt szó, hogy a híd alá került volna, de semmiképp nem akart kölcsönkérni. Így megmenekült a kellemetlenségtől, bár haza kell majd utaznia, az biztos.

A középkori utcákat járva, kerülgetve a sok bámészkodó embert, úgy döntött, vonatjegyet vesz. Firenzéből Velencébe megy és onnan már csak egy ugrás haza. Leült egy kőpadra egy aprócska templom tövében, és az árnyas platánfa alatt megvette a jegyeket telefonon. Este hatkor volt egy vonat, amelyet biztosan elér. Onnan pedig remek csatlakozással másnap reggel otthon lehet. Ez felvillanyozta.

Írt egy gyors üzenetet Marconak, amelyben elmesélte, mi tervez, és megígérte neki, hogy az apja születésnapjára biztosan visszaér. Nem bírta ki, hogy az üzenet végére ne nyomjon egy szívecskét, bár ezt a nyálas megnyilvánulást sosem díjazta.

Marco azonban nem nézte meg még egy félóra múltán sem az üzenetet.

Valószínűleg nem ért rá, és különben sem volt a készülék rabja. Kiarát bántotta, hogy nem tud elköszönni, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy nem a világ végére utazik. És ha minden rendben lesz, akkor szombat estére egy csodaszép ruhában jelenik majd meg és varázsolja el álmai férfiját.

Ennél a gondolatnál elégedetten felpattant a padról, de olyan váratlanul, hogy az előtte elhaladó fiút kis híján fellökte. Az ismeretlen telefonja, amit bőszen bámult gyaloglás közben, a földön kötött ki.

Kiara odaugrott és felvette. A csúnya káromkodás, ami a fiú száját elhagyta, a káromkodások nagykönyvében is előkelő helyet foglalt volna el.

– Ne haragudj! Bocsánat, szörnyen sajnálom, hogy ilyen figyelmetlen voltam! – kiáltotta.
– Á, egy külföldi lány! – vonta fel a szemöldökét a srác. Kiarával egyidős lehetett, vagy kevéssel fiatalabb nála. – Lengyel?
– Nem, nem lengyel vagyok!

– Akkor biztosan orosz vagy ukrán!
– Egyik sem! Magyar vagyok, és úgy látszik, abból is a nagyon kapkodós fajta. De nézd, nem tört el! – nyújtotta át a készüléket.
– Nagyon erős védőfólia van rajta! – közölte a srác kissé idegesen. – De nem ez a legnagyobb baj. Épp egy tárgyalás kellős közepén voltam.
– Tárgyalás? Az utca közepén gyalogolva?
– Igen! Nem csak egy szobából lehet irányítani egy üzletet. – Hangja kimért volt és igyekezett mérgét elfojtani. – Szerencséd van, te magyar lány, hogy jó kedvemben találsz, mert könnyen megjárhattad volna velem.

Kiara végigmérte a srácot. Hullámos, szőkésbarna haja volt, mogyoróbarna szeme, kissé vastag szája, de nem tűnt félelmetesnek.

– Már bocsánatot kértem – mondta halkabban. – Ha kárt okoztam, megtérítem. Rendben?

Tekintete olyan megszeppent volt, hogy a fiú elnevette magát.

– Rendben van, te magyar lány! Vegyél meg ebben a pillanatban pár tucat bögrét, ördögszobrot és tányért.

Kiara szeme felcsillant.

– Csak nem keramikus vagy? – kérdezte olyan lelkesen, hogy a fiú egy lépést hátrébb lépett, mert tartani lehetett attól, hogy a lány nyakába ugrik.
– Olyasféle! Na, áll az alku? – mosolygott apró fintorral az arcán.
– Nekem sokkal jobb ötletem van! – kiáltotta Kiara és valóban támadt egy szenzációs ötlete, ha már az égiek útjába sodortak egy ilyen lehetőséget.
– Van egy perced beszélgetni? Egyébként Kiara a nevem.
– Liugi. És szép lányokra mindig szakítok.
– Ti mindig mindenkinek bókoltok? – nevetett fel a lány.
– Majdnem – válaszolta vigyorogva Luigi. – Hiába, ezt az anyatejjel szívjuk magunkba.
– Helyes! Akkor ideje személyes tárgyalásokba kezdenünk, mert a telefon nem segített neked!
– Te nemcsak szép, de szemtelen is vagy, ugye tudod? – kérdezte az idegen, miközben Kiara újra helyet foglalt a kőpadon. Az égiek fönt elmosolyodtak és megállapították, hogy jól végezték dolgukat, mehetnek ebédelni is akár.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here