Amikor Mór felhívta a város legjobb magánnyomozóját, megnyugodott. Nem azért, mert teljes mértékben megbízott benne, hanem mert tudta, hogy Frigyes olyan, mint egy príma vadászkopó. Addig megy a nyomok után, amíg utol nem éri a vadat. Kétsége sem volt afelől, hogy mindent ki fog deríteni Zsizsiről, és ha van ember, aki képes a dolgok mögé látni, akkor az ő. Hosszan bámulta irodája falát, de tekintete már nem érzékelte az absztrakt festményt. Máshol járt, miközben megbeszélték a részleteket. Ahogy megegyeztek, és letette a telefont, nagy meglepetésére épp az az ember hívta, aki után nyomoztatott.
– Kedves Móricom, volna kedved találkozni velem? Híreim vannak a számodra, és látni is akarlak! Mit szólsz hozzá? – kérdezte a nő negédes hangon.
– Miféle hírekről beszélsz? – kérdezett vissza gyanakodva.
– Képzeld, tudomásom van arról, ki törte be az ismerősöd kirakatát, de talán nem ez a legfontosabb. Én úgy gondolom, volna mit megbeszélnünk, tudom, mennyire szeretted a húgomat.
– Ne haragudj, de most semmi kedvem találkozni! Ezer dolog történt velem, halasszuk el! És Flórának a mai világhoz már semmi köze, pláne ahhoz, hogy mennyire szerettem. Ahogy neked sincs már.
– Ne légy ilyen keserű és indulatos! Itt vagyok neked! Segítek mindenben! Ne feledd, hogy a húgom mennyi szeretettel beszélt rólad. És azt se, hogy valaha én is…
– Nem felejtem, de most nem vágyom társaságra! – A férfi nagyon ideges lett. Ez a hazug, ócska nőszemély vajon mit akar tőle ennyire? Biztosan benne volt a keze a Magda elleni támadásban, ezt érezte. A kirakat betörésében meg ezer százalék. Ez a nő egy levakarhatatlan kígyó, és ha nem szabadul meg tőle, biztosan nem hagyja békén. Feldolgozhatatlan volt számára az a tény, hogy hogy ő Flóra húga.
– Rendben, drágám, akkor kereslek majd! Ne hidd, hogy lerázhatsz! – Zsizsi kacagása fenyegető volt. Ezt azonnal megérezte. Nem kedvesség lapult a mélyén, de pokolian igyekezett titkolni. A szoba megtelt kérdésekkel és aggodalommal. Egyszerűen nem tudott másra gondolni, mint Magdára és a régi életére. Odakint lehetett napsütés, ami hetek óta nem kényeztette a városiakat, az se érdekelte.
Egy óra múlva kopogtak. A titkárnője lépett be, és közölte, hogy egy nyomozó szeretne beszélni vele. Móric nagyot sóhajtott. Úgy látszik, már sose lesz nyugta, mondta félhangosan, miközben nagyot kordult a gyomra. Csak akkor jött rá, hogy közel huszonnégy órája nem evett egy falatot sem. A borostás, táskás szemű nyomozó azonban nem hagyta sokat gondolkodni, úgy sietett befelé, hogy még meg is botlott a küszöbben.
– Jó híreket hoztam! – szólalt meg köszönés nélkül. – Nagy-Báthory vagyok! Én nyomozok a betörés ügyében.
– Kérem, foglaljon helyet, és mondjon valami jót, mert kicsit azt érzem, mostanában nem sok jó történik velem.
– Képzelje, megvan az ikonja. Egy orgazda, aki jó viszonyt ápol a rendőrséggel, jelentette, hogy már kora reggel ott toporgott valaki az ajtaja előtt, és nagyon meg akart szabadulni egy ikontól. – Móric szeme kikerekedett. Ilyen ostobán cselekedni igazán csak egy amatőr tud…
– Átvette?
– Nem, majd egy óra múlva viszi oda, mert addig alkudoztak az áráról. No, de akkor ott leszünk mi is. Ha hiszi, ha nem van felvételünk az emberünkről. Megmutatom, hátha ismerős lesz magának! – Azzal a zsebébe nyúlt, és előkotorta a telefonját. – Egészen jó képet csinált róla a bolti kamera. Nézze!
Móric alig pillantott rá, azonnal felismerte a férfit, aki megvárta őt egyik este és azzal ámította, hogy Flóra megcsalta. Szóval a betörés mégse volt véletlen. Tényleg őt leste. Nem volt abban semmi Flórához köthető, inkább puhatolózott az az ipse. Bólogatott és elmesélte Nagy-Báthorynak az egészet, mire a férfi hümmögött és mindent feljegyzett.
– A rendőrség előtt nem ismeretlen ez az alak. Van egy társa, együtt követnek el kisebb betöréseket, de főleg csalásokra szakosodtak. Mutatok róla is egy képet, hátha találkozott vele.
A telefon képernyőjén megjelent Zsizsi, aki ott nem szőke, hanem barna volt, de nem lehetett nem felismerni.
– Te jó ég! Ez Zsizsi! A volt feleségem nővére! – kiáltotta döbbenten.
– Nem, őt Laurának hívják, és a fickó a testvére. Régóta nem nyughatnak, már ültek is hosszabb-rövidebb ideig. Amikor kijönnek, mindig folytatják a csalás-sorozatot, aztán megint vissza a hűvösre. – A nyomozó elégedetten dőlt hátra a széken, és az járt az eszében, hogy még egy kávéval se kínálják meg egy ilyen elegáns irodában.
Móric meghökkent. Nem értette pontosan, amit hallott, azaz nem hitte el. Laura? Miféle Laura, hiszen az a nő Flóra húga volt, akit nem így hívtak!
– Látom, elképedt. Ennek a nőnek ezer arca van. A csalást művészi fokra fejlesztette. Honnan ismeri? Megkereste magát?
– Igen! A feleségem nővérének adta ki magát, de bíz’ isten, nagyon hasonlít rá. És valóban van nővére, tehát nem volt okom kételkedni. Életemben nem láttam, de a hasonlóság…
– Attól tartok, ön volt a következő áldozata. Ennek a nőszemélynek csak bátyja van, az, aki önhöz betört, és biztos vagyok benne, hogy nem állnak le, ha most el nem kapjuk. Már három éve szabadlábon vannak, megártott nekik a kinti levegő. – Nagy-Báthory reszelős hangon felnevetett. – Rágyújthatok? – kérdezte, és már nyúlt is a nadrágja hátsó zsebe felé.
– Inkább ne! – A másik arca megrándult. Nem erre számított.
Mielőtt bármi más is elhangzott volna, megcsörrent Nagy-Báthory telefonja. Nem tétovázott, azonnal felvette.
– Aha… Oké. Rendben, akkor megyek mindjárt! Ültessétek le és várjon! – hadarta.
– Megvan az emberünk és a festmény is! Istenem, ha minden ilyen flottul menne. Átkozottul nagy szerencsénk volt, hogy ez a fickó ekkora lúzer! Hiába nem volt otthon, akkor is elkaptuk! Majd önnek is be kellene fáradnia az őrsre, rendben? A kép miatt.
– Köszönöm, nyomozó! – mosolyodott el Móric. Fel se fogta, hogy ennyire gyorsan eredményt értek el. Zsizsi bátyja vagy kije már a kihallgatóban volt. Nem is Zsizsi, hanem Laura, vagy kicsoda. A szélhámos testvérpár…
– Rendben, akkor értesítjük. Jut eszembe, tud valamit erről a Lauráról? A lakcímét nem ismerjük, rég nem lakik se Pesten, se Debrecenben.
– Úgy hiszem, tudok ebben segíteni! Mégpedig azért, mert szerintem ő volt, aki betört egy virágboltba, és arról is meg vagyok győződve, hogy kis híján megölt valakit.
Most a nyomozó volt a sor, az ő szája maradt tárva a hallottakon.
Folytatjuk…
