Szürke, színtelen a reggel, a napfény most nem tör át a házunk előtti fák göcsörtös ágain. Fekszem az ágyamban, és csak hagyom, hadd melegítse át a kávésbögre a kezemet. A jóleső érzés felkúszik a karjaimon egészen a szívemig.
Minden egyes korttyal tisztulnak a gondolataim, apránként magamhoz térek. Nem tudnék kapkodóan, fél óra alatt a zombi-állapotból egy dolgozóképes, összeszedett nőig eljutni. Ez egy rituálé, amivel elindítom a napomat. Ha nem készülök fel lelkileg rendesen, húzhatom le az egészet a lefolyón.
Az előttem álló nehézségekre gondolok. A kemény döntésekre, amiket már ezer éve halogatok. Nincs az a bivalyerős fekete presszó, ami engem elég felkészültté tenne az előttem álló kihívásokra. Érzem, ahogy belesajdul a tarkóm a teherbe, amit cipelek.
De semmi kedvem megtörni, és csak árnyéka lenni önmagamnak. Ahhoz túl értékes vagyok. Magamba öntöm a maradék kávét, megmasszírozom az arcbőrömet. Most már majdnem teljesen visszatért belém az élet.
– Egyszerre egy probléma, barátocská. – visszhangzik a fejemben a gondolat, ami még pár éve ütötte meg a fülemet egy filmben és azóta ez afféle jelmondatommá vált.
Szóval mi az, amire most igazán vágyom?
Nem egy házra. Nem egy új kocsira. Még csak egy új ruha sem tenne őszintén boldoggá, legfeljebb tíz percre, amíg felpróbálom.
Arra vágyom, hogy haladjak. Ne csak egy helyben toporogjak. Eredményekre, önazonosságra és hogy magamba szippantsam az életet, akkor is, ha tüskés, akkor is, ha néha egyenesen elviselhetetlen.
Hirtelen erőre kapok és tettre készen kimegyek a nappaliba. Összeírom a napi teendőimet, egy sor apró lépést a munkámban, amivel haladhatok. És a holnapit is. Meg az azutánit is. Gyenge, törékeny váz. De dolgozom, élek, csinálok valamit. Visszatér az ereimbe valami pezsgés. Mára több nem is kell. Egyszerre egy lépés elég.
