William Jacob Montgomery 32. rész – Nyolc hónappal és két nappal később

Patkány Joe

 
 

Közel nyolc hónap Rose nélkül. Pocsék napok voltak. Sose hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni. Már csak azért sem, mert a szerelmet bár ismertem, de nem gondoltam, hogy ily módon be tud hálózni.

Pokoli időszak van mögöttünk, bár a király betartotta az ígéretét, gyarapodott a pénzesládája mindenkinek, mégse szívleltem az értelmetlen küzdelmet. Más, ha az ember a saját zsebére hajt, és más, ha megbízatásból. Nem beszélve a haszonról és a veszteségről, amely minden egyes támadással járt. A spanyol hajók pár támadás után felkészültek ránk, és ez majdnem Árnyék elvesztésébe került. Alig tudtunk visszaevickélni a partra, hogy ott megjavítsák. Ebben az az egy jó volt, hogy embereim a szárazföldön szórhatták el a pénzüket nőkre és piára, én meg eljuthattam Rose-hoz, akihez nehezen akartak beengedni. Azon a találkozáson döntöttük el, hogy ez az élet nem nekünk való. Se a király, se a királyné nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy boldogok legyünk együtt.

Rose arcán olyan szomorúság ült, amikor meglátott, hogy azt hittem, beleroppanok. Kiderült, hogy azon ügyködnek körülötte, hogy férjhez adják, és még a húgával is zsarolják. Őt is a palotába akarják hozatni, ami egyet jelentett azzal, hogy veszélybe kerül a jövője. Ugyan kinek kell majd egy olyan lány, aki valamelyik udvaroncnak a szeretője volt addig?
Rose azért úszta meg eddig, mert tőrrel az övében jár, és közölte a királynéval, hogy hűséget fogadott nekem. Ha valaki ezt kétségbe vonná, megismerkedhetik az eszközzel, ami látható helyen fityeg a ruháján. Így az urak nem kockáztattak, tudva, hogy én bosszút állok, ha netán legyőznék az én vöröshajú kedvesemet.

Elhatároztuk, hogy a nyolc hónap letelte után, ultimátumot adunk a királynak. Vagy elenged bennünket, vagy börtönbe megyünk. Ennél nagyobb ostobaságot ki se találhattunk volna, hiszen erről szó sem lehetett, de bíztunk benne, hogy az uralkodó lesz olyan ostoba, hogy beveszi. Ezt azonban sose tudtuk meg, mert még a kitűzött időszak vége előtt a partra kényszerültünk újfent. Árnyékot eltalálta egy ágyúgolyó, és javítása hosszabb időbe telt. Ekkor fogadtuk meg, hogy visszaút nincs.

November volt, ködös, csúf idő, de bennünk ragyogott a nap, amikor hajnali kettőkor kihajóztunk Londonból. A sötétség nagy segítségünkre volt, és persze hűséges matrózaim is. Magunkkal hoztuk Rose húgát is, és nekivágtunk a világnak. A Karib-szigeteket céloztuk meg, és bíztunk benne, hogy a pénzzel, amink van, új életet kezdhetünk távol Angliától. Hogy a fejemre vérdíjat tűztek ki, mint utóbb megtudtam, nem érdekelt. Én, William Jacob Montgomery életemben először valóban szabad és boldog voltam. A király csatlósai lemaradtak, nyomunkat vesztették, mi pedig letelepedtünk az egyik szigeten, ahol jó életet reméltünk. Tudtuk, messze a civilizációtól nem lesz könnyű dolgunk, főleg, mert az embereim nyughatatlanok, de aki nem akart maradni, azt szélnek is eresztettem. Árnyékot elrejtettem egy öbölben, ahol nem láthatja idegen tekintet, és úgy döntöttem, házat építek.

Hát itt tartunk. És a legfontosabbat el se merem mondani. Mégis muszáj. Rose a gyermekemet hordja a szíve alatt. Már csak miatta is érdemes élnem, építkeznem, és a Rose-lak a világ legszebbje kell, hogy legyen. Ha fiam lesz, megtanítom mindenre, amit tudok, amitől talán nem fordul ellenem, ahogy én apám ellen, és eszébe sem jut nekivágni ész nélkül az óceánnak. Nem akarom, hogy a nyomdokaimba lépjen, mert csak hajszálon múlt az életem, és valljuk be, most sincs másképpen. Áruló bármikor lehet köztünk.

Ha lány lesz, belevaló kishölgyet nevelünk belőle, aki nem ijed meg majd a kardforgatástól, de okos lesz és szép, mint az anyja. Rose szeretné, ha összeházasodnánk, mielőtt megszületik a baba, így az is a feladataim közé tartozik, hogy papot találjak. A sziget azon része, ahol lakunk, lankás, alkalmas arra, hogy állatokat tartsunk, vagy épp gazdálkodjunk. Bízom benne, hogy egy napon kicsinyke város alakul majd ki belőle, és én leszek a kormányzója, ha az emberek megválasztanak. Egyelőre azonban a jelenre gondolok. A ház tágas és gyönyörű,de nincs kész. A tenger olykor haragos és veszélyes, de mi boldogok vagyunk. Időnként meg-megpillantunk egy-egy vitorlást, de nem közelít felénk. Mindenesetre fel kell készülnünk idegenekre is. Új élet, új remények és új gondok is akadnak bőven, de nem bántanak, hiszen ezek éltetnek.
Miközben ahogy elmélkedem, megjelenik Rose, még alig látszik rajta, hogy gyermeket vár, és leteszi elém a sültet. Rápillantok, és tudom, a világ lassan kerek lesz, hisz mindenünk megvan. Neki én, nekem meg ő. Hogy ezt lehet-e végtelennek hinni, azt majd az idő eldönti.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here