„És én azt mondtam egyszer: élj!
vagyis: szeress, csókolj, ölelj –
figyelj, tapints és nézz körül,
álmodj! mivel a sír közel.”
(Manuel Machado)
Mennyi jut ma egy embernek? Jó esetben több évtized, de az utolsókat már nem élvezzük annyira, mint az elsőket. Vagy ez se teljesen igaz?
Vajon miért hisszük, hogy ami megadatott nekünk, aminek van eleje, annak egyszer nem lesz vége? Mert ebben bízunk, hiába mondunk mást. Úgy hisszük, csak mások szenvednek kórházakban, másokkal történnek balesetek, vagy hagyják el őket, válnak lassan demenssé, mi nem. Mi voltunk, vagyunk és leszünk. Persze nem lehet úgy élni, hogy örökösen a halállal számolunk, de érdemes lenne az életet megtölteni örömmel.
Nincsenek holnapok, nincs jövő sem, mert mindig a mában élünk, ezért tényleg meg kell enni azt a szelet tortát, ha jól esik, hiába harmadik, meg kell venni azt a cipőt, amire ácsingózunk egy ideje, és el kell utazni oda, ahová mindig is vágytunk, de amikor volt lehetőségünk, halogattuk.
Úgy kell énünk, hogy életünk szerethető legyen, hogy mi képesek legyünk szerelmesek lenni egy szép pillanatba, mert benne van, hogy soha többé nem ismételhető meg. Soha nem lesz többé a mai nap, a mai napon este hét óra, és nem tudhatjuk, reggel felébredünk-e, hogy a holnapi reggeli kávét szürcsölgessük bosszankodva lényegtelen apróságokon.
Elképesztő módon pazaroljuk a pillanatokat, elszalasztunk ezer lehetőséget az örömre, mert panaszkodunk, amiért szomorúak vagyunk, mert mások bántanak bennünket, irigyek, rosszmájúak, vagy csak jobban megy nekik, mint nekünk. Sajnos, a Föld nem áll meg forgásában attól, ha mi szenvedünk, ezért nekünk kell megráznunk magunkat, és azt mondanunk, kibírjuk. Ám az életet nem kibírni kell, hanem szeretni, mert nincs belőle több. Legalábbis így tudjuk. Úgy kell szeretni, mint a legédesebb süteményt, a legszebb mosolyt, a legcsillogóbb víztükröt, amit életünkben láttunk. Egyszerűen csak azért, mert van. Azért, mert itt vagyunk, mert részesei vagyunk a világnak, és ha nem fogadjuk el a dolgokat, akkor is megesnek velünk.
Ha reggel úgy kelünk fel, hogy meleg szobában nyújtózhatunk, ha eszünknél vagyunk, és emlékszünk a szeretteinkre, barátainkra, nem törlődnek lassan és szomorúan az emlékeink, ha van mit ennünk, ha ránk mosolyog a gyerekünk, a párunk vagy egy idegen munkába menet, akkor már megéri. Sokszor mondjuk, hogy pocsék a világ, hogy megváltozott minden, hogy a régi jó elmúlt, és már nem vagyunk többé fiatalok, ám itt vagyunk, és ha nem fáj semmink, ha látjuk esni az esőt, hullani a sárga leveleket, és nem éljük a poklok poklát egy kórházi ágyon vagy odahaza, akkor szeressük az életünket. Csak egy szempillantás, és sajnos már a végén is lehetünk…Ne sürgessük, ne szidjuk, mert a világ a maga furcsaságaival és borzalmaival is szép, ha mi nem vesszük észre, és nem vagyunk részesei minden egyes pillanatban. Emeljük fel a tekintetünket, és hagyjuk, hogy egy kedves gesztus, egy érintés elérjen a szívünkig.
Az élet rövid, fájdalmasan rövid, szeressük!
Kép forrása: Pinterest
