– Érted jövök. Kettőkor nálad? – kérdezte Ákos.
– Jó. Akkor szombaton. Jó éjt – válaszolta mosolyogva.
– Jó pihenést, szia – búcsúzott Ákos.
A sorozat további részeit itt olvashatod
A XXII. kerület (vagy, ahogy Ákos mondta: a huszonkettő) finoman fogalmazva sem tartozott a napi útvonalai közé, szóval megkönnyebbült, amikor Ákos felajánlotta, hogy eljön érte, és, hogy autóval mennek randizni. Apropó, randi… egész délelőtt azon agyalt, mit vegyen fel – olyan rég volt már ilyen ismerkedős találkozója… arról nem is beszélve, hogy azt sem tudta, pontosan hova mennek…
Nem volt egy spontán figura, ezért egy kicsit befeszült, amikor készülődés közben felidézte Ákos szavait: egy titkos, érdekes helyre mennek. Hmm. Alig ismeri ezt a fickót, és, bár vonzódik hozzá, összeszorult a gyomra – csak nem lesz tán semmi baj?
Végül egy sötétkék farmert, egy fehér ingblúzt és egy kényelmes, de nagyon nőcis fekete magassarkút választott a szekrényből, és, hogy teljes legyen az összhatás, egy piros blézerrel koronázta meg az egészet.
A férfi nem csak, hogy pontos volt, hanem még egy kicsit korábban is érkezett – ezt meg is írta sms-ben, nem sürgetésként, hanem biztosítva őt afelől, hogy lent türelmesen várja: épp a kapu előtt tudott parkolni.
Idegesen, mégis jókedvűen lépkedett le a lépcsőn – az egész lépcsőház megtudta kongó-bongó lépteiből, hogy ő most valami különleges helyre megy, csiniben!
Azt, hogy jól választotta ki a törékeny, de izmos testét szolidan beburkoló textileket, Ákos tekintetéből olvasta ki. Semmi nyomulás vagy indiszkrét szemmel-vetkőztetés: csak egy elégedett, halk hmmm. Ennyi elég is volt neki. Bekötötte magát, és mosolyogva engedélyt adott: “Indulhatunk.”
Ákos nem hazudtolta meg önmagát: egész úton őt beszéltette, ő meg csak annyit mondott, amennyit muszáj volt. Szinte meg is feledkezett róla, hogy a férfi vezet, és, hogy ők úton vannak egy “titkos, érdekes” helyre. Neki így is roppant érdekes volt minden: legszívesebben megállította volna az időt.
Miután leállt a motor, felnézett, és meglepve konstatálta, hogy Ákosnak igaza volt: talán még sosem volt a szoborparkban, azt sem tudta, mit lehet itt megnézni. “Tök jó!” – szakadt ki belőle végül a megnyugvással teli mondat.
Együtt sétálgattak egy ideig – szótlanul, karjukkal össze-összeérve, amikor Ákos nyelve megeredt.
– Egyetemen tanultam pszichológiát is. Például, a gyász folyamatáról, szakaszairól. Hát, volt egy idő, amikor ezt nem csak elméletben, de gyakorlatba ültetve is át kellett vennem. Hiába nem ismertem az áldozatot – én voltam az oka annak, hogy meghalt: hogy a családja és a barátnője elvesztette őt. Egy év, regresszióval, kis lépésekkel előre és nagyokkal hátra. Önvád, depi, öngyilkossági kísérlet… Anyám végig mellettem volt. Ő szerezte nekem Balázst is.
– Balázst? – kérdezett vissza, mintha ez lett volna az előző mondatok legizgalmasabb információja.
– Remek szakember, terapeuta. Hónapokig dolgoztunk együtt. Ő amúgy fotós is: döbbenetesen jó képeit bámultam a falon az ülések előtt… és talán ez hatott rám olyan erősen, hogy magam is elkezdtem tanulni. És lassan-lassan a terápiából szenvedély lett. Valahogy mindig megpróbálom a múltat és a jelent megformálni a fotóimon. A múltat, amelyet tragikus módon nem lehet megváltoztatni. És a jelent, amelynek szépsége mellett kár lenne elmenni… Ezért hoztalak ma ide.
Olyan élesen és mégis érzelemdúsan fogalmazott a férfi, hogy egészen beleborzongott… a szobrok a kővé meredt múlt, ő pedig a jelen. Óhh. Hát ez egészen szívmelengető. Nem is tudott megszólalni hirtelen, pedig ez nem jellemző rá.
– Ha nem gond, ameddig ilyen jók a fények, én munkához is látnék. Mit szólsz? – kérdezte kedvesen Ákos.
– Ömm. Jó. Mondd, hogy mit csináljak! – válaszolta kissé zavarodottan.
Másfél órával később már egy roppant hangulatos kis kávézóban ücsörögtek – ez is olyan volt, mintha csak véletlenül álltak volna meg előtte, mégis tudta, hogy Ákos előre kieszelte, hova ülnek be.
Szó esett családról, munkáról, komoly és vicces témákról… elszaladt az idő.
Búcsúzáskor mégis mindketten egy kicsit zavartan topogtak és keresték a szavakat.
– Félreismertelek – szólalt meg végül.
– Előfordul – válaszolt Ákos. – Holnap beszélünk?
– Nem bánom – mosolyodott el, majd a kulcsai után kezdett el kotorászni.
– Ennyi? – vonta meg a szemöldökét a férfi.
– Hát… én nem vagyok olyan – mondta szemforgatva, de azért egy gyerekes puszit nyomott a meglepett Ákos arcára.
Valóban nem erre számított. De persze azért örült is.
