A sors új lapokat oszt – 4. rész

“Ákos szinte lefagyott, amikor megpillantotta a szőke szépséget. Még pislogni is elfelejtett. De Réka sem titkolhatta el érzéseit, nyaka vörös foltokkal lett tele, egészen furán festett így.
– Sziasztok, szeretném bemutatni új edzőtársamat, Rékát. Nemrég költözött Pestre, és… – Ömm… Ti ismeritek egymást? – kérdezte kicsit feszengve.
– Nem. – vágta rá Réka.”

A sorozat további részeit itt olvashatod

Az este maradandó nyomot hagyott benne. Őszintén szólva nem volt egy szerelmes típus, így már az is meglepte, hogy Ákos ennyire befészkelte magát a fejébe. Mintha abban az első pillanatban, amikor meglátta, a férfi fogott volna egy kis bőröndöt, tele jövőbeli közös élményekkel, gyengédséggel, történetekkel és szerelemmel, és beköltözött volna a szívébe, és kényelembe helyezte volna ott magát. Nem tágított sem reggel, sem este. Pedig alig tudott róla valamit. Tegnap kiderült róla egy igazi, valódi dráma – de még ez sem tántorította el őt a férfitől. Valahogy érezte, hogy régi fájdalmas tragédia ide vagy oda, neki ezzel a sráccal dolga van.

Kioltotta egy ember életét. Azért az nem semmi. Még akkor is, ha csak baleset volt. Milyen lehetett ügyvéd oldalán védekezni, magyarázkodni? Hogy mert elmenni a családhoz, és bocsánatot kérni? Vajon sírt? Vagy berúgott? Vagy mindezt egyszerre? Drága szív, hát, akkor azért tűnik olyan mélabúsnak, koravénnek néha.

 
 

Elhatározta, hogy a szívét követi, és nem tágít Ákos mellől – már, ha ő is úgy érez iránta, mint ahogy a szeméből egyszer-egyszer kiolvasta… 

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy el is felejtette, hogy indulnia kell. Pánikszerűen bedobta a kulacsát, a telefont, meg a noteszét virágos hátizsákjába – jajjj, annyira ügyelt rá, hogy még sportosan is nőiesen fessen -, és lerobogott a lépcsőn. Bringával szerencsére mindig jól lehet haladni a városban, így most is beért időben. Tusolásra azonban már nem maradt ideje, és ez a diszkomfort érzés rányomta a bélyegét az egész napjára.

Az ebédjét is inkább kint, a télikertben fogyasztotta el, hogy ne kelljen találkoznia senkivel, de ott is megtalálták.
– Jajjj, hát itt vagy. Figyelj már, egy futár keres, hozott neked valamit – rikkantotta Márti, az egyik kolléganője. Tele szájjal hümmögött valamit, aztán felállt, és tisztes távolból köszönt a bringás futárnak. (“Huhh, de jó, remélem, ő is büdi, és nem érzi rajtam ezt a kellemetlen mocsárparfümöt, hehe” – futott át az agyán.) Odafirkantott a nevét a papírra, majd átvette a küldeményt. 

Visszatért az ebédjéhez és a csomagot maga mellé téve rá-rápillantott: “Na, ezt a két falatot még megeszem, és kibontalak” – mondta a doboznak, mintha az egy kicsit is sürgette volna. 

Még jó, hogy végzett az ebéddel, mert a következő percben már nem lett volna gyomra hozzá… a torkában vert a szíve, amikor meglátta a kis borítékot, rajta pedig a feladót: Ákos. A dobozban egy kis szív alakú marcipános csoki volt, a borítékban pedig egy bájos-giccses Anne Geddes képeslap, egy katicának öltözött csecsemővel. “Ne haragudj, hogy olyan bunkó voltam. Van kedved találkozni? Este felhívlak. Csak akkor vedd fel, ha igent mondasz. Nem szeretem, ha elutasítanak. Jó munkát a babákkal. Ákos” 

Kicsit sok volt ez neki egyszerre. Édes, ugyanakkor picit ijesztő is. Honnan tudta, hogy a marcipán a kedvence? Mi ez a hülyeség, hogy csak akkor vegye fel a telefont, ha tutira igent mond? Ez a képeslap viszont olyan cuki, nyilván azért vette, mert tudja, hogy imádja a csecsemőket… 

Bódult vigyorgással töltötte a következő órákat… Ezek szerint tetszik a srácnak. Sejtette ő, de most már tudta, hogy nem csak képzelődés az egész.

Jajjj, csak nehogy akkor hívja, amikor még hazafelé teker a melóból! Olyan bosszús lett ettől a lehetőségtől, hogy inkább felhangosította, és a belső zsebébe tette a kütyüt, hogy biztosan észrevegye, ha csörög. De Ákos nem hívta. Végre valahára letusolt, játszós ruhába öltözött, bevackolt a tévé elé egy adag sült lazaccal meg kuszkusszal, és úgy tett, mint akit baromira leköt a tévéből áramló primitívség. Az üres tányért az asztal szélére rakta, amit persze egy pár perccel később egy óvatlan mozdulattal le is rúgott. A maradék kuszkusz ezer felé szaladt a parkettán.

Lustán feltápászkodott, és elővette a porszívót, teljesen megfeledkezve arról, hogy ő tulajdonképpen most minden idegszálával egy telefonhívást vár. Mire ez eljutott az agyáig, és rápillantott a kütyüre, az már villogva-berregve jelezte, hogy “kapás van”! 

A porszívó motorjának halkuló duruzsolása még ott feszült a levegőben, de ő már a telefont fogta. “Igen” – szólt bele pihegve, mert azt már délután kiagyalta, hogy nem hallózni fog, hanem rögtön az Ákosnak adandó válasszal indít. 

– Jó estét kívánok, a Bellissima Ragazzától keresem, és egy kutatást végzünk a… – darálta egy női hang az éterbe.
– Ömm, nem, ne haragudjon, egy fontos hívást várok, ez most nem fog menni. Viszhall – nyomta ki a nőcit, pedig máskor nem szokott bunkó lenni még az ilyen hívásokkal sem. A szám azonban újra próbálkozott.
– Mondtam már, hogy nem… – mondta nyersen, de határozottan.
– Értem. De akkor miért vetted fel? Az volt az alku, hogy csak akkor veszed fel, ha a válaszod igen – szólalt meg csalódottan Ákos a vonal végén.
Jajjj, nem, félreérted, az előbb… na, mindegy. Igen. Itt vagyok – hadarta egy szusszra.
– Szóval, igen? – kérdezett vissza Ákos, mert így hirtelen semmit sem értett.
– Igen.
Jó, ömmm… Arra gondoltam, hogy volna-e kedved szombaton délután velem lógni. Elvinnélek egy titkos, érdekes helyre. Utána meg beülhetnénk valahova kávézni meg dumálni… – próbálta lazára venni a figurát Ákos. Isten tudja, mikor hívott utoljára randira egy nőt.
– Nagyon izgalmasan hangzik. Legyen! Eljössz értem, vagy hol találkozzunk?
– Érted jövök. A 22-be megyünk, szóval, inkább autózzunk, jó? Kettőkor nálad? – kérdezte Ákos, most már megkönnyebbülten.
– Jó. Akkor szombaton. Jó éjt – válaszolta mosolyogva.
– Jó pihenést, szia – búcsúzott Ákos.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here