Összeborzongott, amikor reggel meghallotta a madárcsicsergést. Mindenki más várva-várta a tavaszt, ő meg be sem merte vallani, hogy szereti a telet. Azt az igazi csendes, csontig hatoló, mindent egyszínbe burkoló telet. Ilyenkor tudott csak elcsendesedni ő maga is. Hagyta, hogy – mint kint a kertben a kártékony bogarak lárvái – kifagyjanak belőle a feleseges érzelmek: a neheztelések, a haragok, a hamis vágyak úgy tűntek el ilyenkor a szívéből, mintha sosem lettek volna benne.
A tavasz csak arra jó, hogy egyre kevesebb ruhát öltsön magára, és egyre több emberrel találkozzon, és szőjön jó és rossz kapcsolatokat… ezért rettentette meg, hogy már megint közeleg a jó idő. Félt saját magától.
Szerette a telet. A tél a szobába csalta a legjobb barátokat… eltakarta a műtéti hegeket, meg a bánathájat. A tél csendre intette a heves érzelmeket és kurjongató dalokat, és igazi tisztulást hozott számára.
Tudta, hogy elvileg örülnie kellene a márciusnak, az áprilisnak, de képtelen volt rá. Maradt volna még egy kicsit a tisztulásban, a lelke magányában.
De hiába. Az ablakból látta az első rügyeket és a csepegő ereszt. A sportcipőt és szoknyát viselő fruskákat. A csalóka, de mindent beragyogó napsütést.
Ennyi. Vége a télnek.
fotó: Pinterest