„– Ha nem veszed tolakodásnak, szívesen meghívnánk titeket jövő szombaton lovagolni. Apámmal megbeszéltem, ő is szívesen látna benneteket. Fótra járunk ki, az egy negyedórás autóút innen – mondta Dávid, Edina pedig szótlanul bólintott egyet.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Nem tudta eldönteni, hogy mi volna a legjobb megoldás. A szárnyai alatt, otthon tartani Emesét még egy pár hétig, vagy minél hamarabb visszaengedni régi közegébe, az iskolatársai közé. Mindkettő mellett és ellene is szóltak érvek. Végül Emese döntötte el a dolgot: mintha olvasott volna anyja gondolatai között, bejelentette, hogy a héten már szeretne suliba menni.
Nos, ki merne nemet mondani egy határozott, éppen jó passzban lévő kamasznak? Meg hát, amúgy is… valamikor újra kell kezdeni az életet, nem? Meddig, és miért halogatná a gyerek gimibe engedését?
Este kivasalta a ruháikat, majd az előre megfőzött kaját kiporciózta és felcimkézte. Aztán, mivel egyre jobban a hatalmába kerítette a fáradtság, elköszönt Emesétől, és lefeküdt aludni.
Másnap reggel már értette, miért volt olyan levert előző nap. Kapart a torka, felment a láza, és fájt mindene. Emese frissessége kicsit dobott a hangulatán, – olyan jó végre itthon látni, néhány kiló plusszal – de alig várta, hogy a lány elinduljon, ő máris az ágy felé vett az irányt.
Mire Emese hazatért a suliból, már hegyekben állt az éjjeli szekrényén a zsepi, a vitamin és gyógyszeres dobozok, és a mandarinhéj. Nem akarta, hogy a gyerek elkapja a nyavalyát, így fájó szívvel kiküldte a szobából. Emesének azonban szómenése volt, így a kuckójából írogatta a vicces emojikat és rövidítésekkel tarkított sztorijait viberen.
Edina – nyilván a láz miatt is – egészen elérzékenyült, és boldogan válaszolgatott a lánya üzeneteire. Megírta neki, hogy a doktor úr és fia meghívta őket szombaton a lovardába. A következő pillanatban Emese ujjongó nevetésére lett figyelmes, majd nyílt is az ajtó, és bekukucskált rajta a lánya.
– Ugye, igent mondtál? Mondd, hogy igent mondtál. Megyünk? – kérlelte lelkesen a kamasza.
– Ha jobban leszek, elmegyünk – nyögte a paplan takarásából, és kedvesen kizavarta Emesét. Még csak az kéne, hogy ő is elkapja ezt a vackot!
Péntekre lement ugyan a láza, de nagyon gyenge maradt, ráadásul egy gusztustalan herpesz is nőtt az ajkára. Biztos volt benne, hogy így nem akar mutatkozni a lánya kezelőorvosa előtt… és Dávid előtt sem.
– Anya, ne máááár! Lécci! Legyél már jobban! Szerintem már tök jól vagy! Menjünk lovardába! Lehet, hogy ha most nemet mondasz, nem is hívnak többet! Na, ne csináld ezt velem! – háborgott Emese, amikor felvetette, hogy esetleg menjenek máskor, ha áll a meghívás.
Nem tudta, mit tegyen, mígnem Dávid oldotta meg a dolgot: bekopogott, hogy rákérdezzen, mire számítson, szombaton hányan mennek a lovardába? Annyira meglepte a váratlan vendég, hogy semmi ideje nem maradt rá, hogy rendbehozza magát, vagy új herpesztapaszt ragasszon a szájára. Nem volt egy üdítő látvány, az az igazság.
Dávidot egy kicsit meg is ijesztette.
– Nem tudtam, hogy beteg vagy. Akkor ezért nem láttalak a héten! – Aztán rögtön észre is vette, hogy mennyire tapintatlan volt, ezért hozzátette – Mármint, nem azt akartam mondani, hogy rosszul nézel ki, sőt, csak, nem gondolnám rólad, hogy köntösben vagy egy átlag hétköznap délután…
– Hagyd csak, ebből már nem jössz ki jól – mosolyodott egy féloldalasan Edina, fájlalva gennytől duzzadó ajkát. – Arra gondoltam, hogy lemondom, illetve halasztom ezt a lovardás dolgot, ha nem bántalak meg titeket. Emese nem lesz elragadtatva, de ez van. Nekem ez most nem menne.
– Van egy javaslatom. Te pihenj, mi meg bevásárolunk nektek, és elvisszük egy fél napra a lányt a lovardába. Apámat már úgyis ismered… de én is jófiú vagyok, hidd el – nevette el magát Dávid, mélyen Edina szemébe nézve.
– Jófiú? Hát, haha. Nem akarlak titeket terhelni… mondjuk, nem tagadom, Emese nagyon boldog lenne, ha eljutna lovagolni, és egy kicsit ki tudna mozdulni, az apja most egyáltalán nem kíváncsi rá, mert az új családján dolgozik… Na, mindegy. Szóval, lehet, hogy elfogadom a felajánlást – mondta Edina, egy kicsit megbánva, hogy így kiszellőztette magánéletét Dávidnak, akit amúgy alig ismer.
– Szombaton reggel fél nyolckor indulunk. Bekopogok majd. Gyógyulj meg! – búcsúzott Dávid, mert neki is egy kicsit sok volt ez az info.
Emese ujjongva fogadta anyja döntését, és azonnal a szobájába vonult, hogy kiválogassa, mit vesz fel a kirándulásra. Aztán lefeküdt kütyüzni, és hamarosan álomba is merült. Edina csak másnap reggel látta őt újra: ragyogott, és ide-oda libbent a lakásban.
Dávid ígéretéhez híven bekopogott, és Emesét üdvözölve elbúcsúzott Edinától. Edina teljes nyugalommal bújt vissza lakása védett zugába, a hálószobába. Az orvos, akire már egyszer rábízta a gyereke egész életét, most lovardába viszi őt – nos, ez sokkal kevésbé veszélyes, mint egy anorexia, gondolta magában.
A fóti lovardában már várták őket. Az orvos és fia rendszeresen tettek nagyobb sétát a Somlyóban, most viszont a lovardában maradtak Emese kedvéért: hogy a lány megnézhesse a lovakat, bárányokat, kutyát, macskát, nyulakat. A délelőtt gyorsan repült, és ahhoz képest, hogy több évtizednyi idő választotta el a három embert, remekül elbeszélgettek jó és rossz dolgokról, suliról, sorsokról, hobbyikról, könyvekről, zenéről.
Végül beültek a présház teraszára, és ettek egy könnyed ebédet. Olyan volt az egész, mintha nagyapa, apa és lánya ruccant volna ki a fővárosból. Emese nem is bánta a dolgot: az apja már hónapok óta feléjük sem nézett, és ha mégis meglátogatta őt, látszott a tekintetén, hogy egészen máshol járnak a gondolatai… Emese ki volt éhezve a figyelemre, a szeretetre, az elfogadásra – most lubickolt benne.
Hazafelé bevásároltak Edina átküldött bevásárlólistája alapján, majd a nagy pakkokkal és a fülig érő szájú lánnyal együtt betoppantak a lakásba. Persze, Edina már sokkal jobban festett: hajat mosott, felöltözött, elpakolta a betegségre utaló dolgokat, és kiszellőztetett.
Dávid mosolyogva elbúcsúzott Emesétől, majd az ajtó felé vette az irányt, ahol komor tekintettel Edinához fordult.
– Holnap tudunk beszélni egy pár szót? Vagy talán inkább hétfőn, miután Emese elment iskolába. Fontos lenne. Ha van kedved, kávézzunk együtt!
– Jó. Akkor hétfő reggel. Jó hétvégét. És köszönök mindent! – hálálkodott Edina, de valami egészen rossz érzés kerítette hatalmába…
fotó: Pinterest
