Vincent megállt és azon gondolkodott, vajon mit tartogat még neki ez a nap. Mintha nyugodt, kellemes kis élete az utóbbi 48 órában gyökerestül megváltozott volna… És hogy ez jó vagy rossz, azt még nem sejtette.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Adél csendesen sírdogált egy padon a kórház kertjében. Nem értette, hogyan felejthette táskáját a villamoson. Maga mellé tette, ez igaz, sőt a telefonját is nyomogatta, de ez már megtörtént milliószor. Mégis, amikor leszállni készült, máskor észnél maradt.
Most meg a telefonját szorongatta és futott a buszhoz, hogy elérje, pedig tíz perc múlva érkezett volna a következő. A táskában benne volt minden, ami egy női táskában szokott, de persze az iratai voltak a legfontosabbak meg anyja naplója. Ez utóbbit siratta.
Próbált intézkedni, telefonált a járműveken talált tárgyak osztályára, de senki nem adta le. Sejtette, hogy ez lesz, mégis bizakodott. A napló azonban pótolhatatlan, ezért fájt a szíve erősen, és úgy érezte, nem érdemelte meg, hogy vigyázhasson rá, mert egyszer már a Dunába esett, most meg szimplán elhagyta. Ekkora lúzer, csak ő lehet, gondolta keserűen. És ezek után menjen be a kórházba és adja elő, hogy ismeri Vincentet? Nem is ismeri, vajon mit mondhatna neki?
Hogy, hű, valószínűleg nem emlékszel rám, de jót beszélgettünk, és kimentetted anyám verseit a vízből? Még a vezetéknevét se tudja. Az egész terv rossz volt, elkapkodott és szerencsétlen. Ahogy ő maga. Néha egyszerűen a jó tervek is rosszul sülnek el.
Úgy érezte, a legjobb, amit tehet, hogy hazamegy és megpróbálja a közösségi oldalakon megkérni az embereket, hogy jelentkezzenek, ha megtalálják a táskája tartalmát. Hosszú percek múltán jutott csak eszébe, hogy a telefonja a kezében van, és ezt azonnal elintézheti, hátha csoda történik. Bepötyögte pár oldalra az üzenetet, majd nagyot sóhajtott. Felállt, bámulta a kertet, a levelek között átszűrődő fényt, majd elindult a kijárat felé. A betegfelvétel előtt elhaladva mintegy sugallattól vezérelve oldalra nézett és a folyosón meglátta Vincentet. Egy kellemes arcú, energikusnak látszó nővel beszélgetett, aki erősen gesztikulálva nevetett a férfira.
Akkor jött valaki, aki felismerte, nyugtázta. Örült is, meg nem is, mert így nem volt értelme odamennie, de azért szívesen találkozott volna vele. Ez a futó pillanat még inkább ráébresztette, hogy mennyire tetszik neki, de ezen nem csodálkozott. Vannak emberek, akik különösen nagy előnnyel indulnak az életben, mert a természet kivételes külsővel áldja meg őket. És ha ezzel élni tudnak, akkor az életük gördülékenyebb, mint a legtöbb átlagos halandóé. 
Adél nem mérte magát Vincenthez. Szép volt az a délután, élvezte minden percét, de az annyi volt. Nem beszélték meg, hogy esetleg újra találkoznak vagy hasonlók. És így marad a véletlen vagy az sem. Nem akart beleavatkozni a sors munkájába, ezért inkább sietve tovább haladt. A szíve mást mondott, de most nem hallgatott rá.
Vincent hagyta, hogy anyja intézze a dolgokat és közben arra gondolt, meg fogja keresni az orvosát és kéri, hogy engedje haza. Semmi baja, feleslegesen téblábol itt, és nagyon jól esne neki már egy otthoni fürdő és ágy is.
Ahogy ez a gondolat végigfutott az agyán, meglátta Adélt. Tudta, hogy ismeri. A neve nem jutott eszébe, de váratlanul felvillant egy piros könyv képe, aztán a víz, majd a sajtmártás. Nem tudott utána kiáltani, mert az emlékezete nem sodorta vissza a nő nevét. Azt viszont érezte, hogy jelent neki valamit. Örült a futó pillanatnak, bár csodálkozott, hogy itt látja. Lehet, hogy a kórházban dolgozik? – töprengett, de nem tűnt valószínűnek. És milyen könyv villant be neki?
Marie azonban félbeszakította az emlékek előhívását, amikor sugárzó arccal visszatért.
– Két jó hírem is van! – kiáltotta úgy, hogy a folyosón többen is rosszallóan néztek rá. De ő úgy mosolygott, mintha el akarná bűvölni őket, akik savanyú citromba harapva élnek.
– Anya! Te aztán tudod, hogyan kell felhívni magadra a figyelmet! – jegyezte meg Vincent nevetve.
– Ismersz! Sose voltam visszafogott. Ez van! – kacagott az asszony. – Neked ilyen anya jutott. Egy biztos, szürke verébként élni egyenlő a halállal.
– Igazad lehet, bár te erre nem lennél képes még a sivatagban sem… Mondd, mi történt!
– Az első és legfontosabb, hogy hazamehetünk. A másik, hogy megtalálták a pénztárcádat és az irataidat. Be kell mennünk érte a belvárosba! Valaki beadta az ötödik kerületi rendőrségre. Vincent fellélegzett.
– Hála az égnek, mert nem emlékszem rá, hol lakom – mondta zavartan. Aztán felmerült benne, hogy a kulcsa sincs meg.
– Ne aggódj fiam, nem megy minden azonnal. Viszont azt meg kell kérdeznem, hogy biztosan nem emlékszel arra a nőre, aki itt volt?
– Melyikre?
– Melyikre? Miért, volt itt több is? Felvonulást tartanak?
– Anya, ne légy cinikus! – morogta a férfi. – Az előbb láttam valakit, akihez biztosan van közöm, csak nem tudom, mi.
– Fura…Én arra a másikra gondolok… A látogatódra.
– Az a nő… – és egy kép megint bevillant. Maga előtt látta a nőt egy tágas teremben. Kérdezett tőle valamit… Valami kellemetlent… És ő nem válaszolt egyenesen. Hogy mit kérdezett, nem jutott eszébe. Az a nő ismerte őt, de más néven szólította. Mi a jó eget akart tőle?
– Ismerem valahonnan, ez biztos – mondta az anyjának. – Egyetlen dolog azonban világos a számomra, nincs közöm hozzá. Talán nem is volt, nem tudom.
– Hála az égnek! Gyere, szerezzük vissza a ruhád, és vedd le ezt a förtelmet!
A folyosón megjelent Vera nővér. Odacsattogott hozzájuk.
– Hallom, máris elhagy minket! – mondta negédes mosollyal. – A főorvos úr azt mondta, hogy a kedves mamája elintézte, hogy hazamehessen.
Marie széles mosolyt villantva csak ennyit mondott a fiára nézve:
– Szóltam néhány szót az érdekedben! Hidd el, a főorvos úr sem tiltakozott.
– Nem is mert – jegyezte meg Vincent. Ismerte Marie lehengerlő stílusát, tudta, hogy nincs férfiember, akit le ne nyűgözne kedves határozottsága.
– Nagyon sajnálom… – szaladt ki a nővér száján, de azonnal elpirult. – Vagy nem sajnálom, ne haragudjon, úgy értem, örülök, meg minden, csak…
Na, még egy, aki odavan a fiamért, gondolta Marie. Ezen viszont nem csodálkozott. Családi vonás, tett hozzá magában minden szerénység nélkül. Ez van. Ha már az élet elsodorta a hazájából, és a férfi, akit szeretett, eldobta, legalább ennyi jusson már nekik. És jutott is.
– Kedves nővérke, vissza tudná adni a fiam ruháit? – kérdezte pár pillanattal később, miután a nő visszanyerte természetes arcszínét.
– Persze, azonnal intézkedem! – azzal szinte elmenekült.
– Édes anyukám! Még jó, hogy nem etted meg szegényt – jegyezte meg Vincent.
– Ő előbb evett volna meg téged!
Azzal visszafordultak a szoba felé, ahol már az ágyon várta a férfit a holmija. Gyorsan felöltözött és kezet fogott a másik két úrral.
A Petyának nevezett beteg hosszan nézte Marie-t és látszott rajta, hogy a régi érzések teljesen hatalmukba kerítik. Elmúlt negyven év, majdnem ötven, és a szerelem, amely egykor lángolt benne, most újra felparázslott. És ez nem egy film volt, nem egy bugyuta regény, hanem a valóság. A test hiába volt már fáradt, ráncos, a szív üdén emlékezett a régi örömre, amit a szerelem adott. És ez így volt rendjén. Bár egy újabb fájdalmas szakítás nem hiányzott Petyának, ezért megpróbálta csitítani szíve hangos dobogását.
Marie odalépett hozzá, súgott neki valamit, majd belekarolt a fiába.
– Mehetünk? – kérdezte vidáman.
– Mit mondtál neki? – kérdezte Vincent.
– Ugye, nem hiszed, hogy ezt az orrodra kötöm! – mondta kedvesen. – Vannak dolgok, amelyek nem tartoznak senkire, csak arra, akik benne élnek.
Azzal el is hagyták a rossz szagú kórtermet. Már nem látták, ahogy Petya lehajtja a fejét és elveszik az emlékezés feneketlen kútjában.
– Mónika – mondta hirtelen Vincent. – Ez a név ismerős. – Eszébe jutott, valószínűleg így hívják azt a nőt, akit egy pillanatra látott csak, és akiről mindig a folyó jut eszébe.
– Hála az égnek! – kiáltott fel Marie, miközben taxi után nézett. – Lassan minden a helyére kerül, meglásd! Csak érjünk haza!
– Bízom benne! Mónika, csodás név, csodás nő – gondolta a gyönyörű napsütésben Vincent. Boldog volt, hogy újra visszatérhet a kinti világba.
Folytatás hétfőn
fotó: Pinterest
