1956
Abban a kimerevített pillanatban Péter úgy érezte, megüti az öccsét. Hát tényleg nem fogja fel, hogy ebben az országban nincs jövő? Itt csak a rabszolgaság és a kiszolgáltatottság várja őket. El kell menni, és ott kell élni, ahol lehetnek tervei az embernek. Olyan tervei, amelyekbe a politika nem rondít bele. De Isti makacsul megrázta a fejét.
– Belőlem mérnők lesz, vasútépítő mérnök! Itthon, mert itt van rám szükség! – kiáltotta vörös fejjel.
Apjuk a hokedlin ült, és nem nézett rájuk. Egy botot farigcsált, biztosan egy állatot, ahogy máskor. Ennyi telik tőle, sose volt benne spiritusz, nézett rá Péter dühösen. Náluk az anyjuk hordta a nadrágot. Mindig is keménykezű, erőszakos asszony volt, távol állt tőle a gyengédség. A fiúk gyakran elgondolkoztak azon, mit látott benne valaha az öreg.
A férfi továbbra se emelte fel a fejét, csak azt figyelte, ahogy a kéregdarabkák a földre hullanak, majd a lábával finoman arrébb pöckölte őket.
– Apu, szólj már te is valamit! – rivallt rá Péter. – EZ nem érti, hogy nagy bajban az ország, itt nem lesz jobb még ötven év múlva sem. Ki kell menni a sógorokhoz és onnan Amerikába.
A férfi felemelte a fejét, és penge vékony száján egy hang se jött ki. A keze viszont remegett, de ezt egyik fiú se vette észre. Anyjuk ekkor lépett a konyhába.
– Esik! – mondta hangosan. – Még mindig nem nyugszanak le az emberek! Hogy nem jönnek rá, hogy széllel szemben nem érdemes?
– Anyu, az emberek szabadságra és jólétre vágynak! – szólt rá Péter. – Ami itt van, az a pokol.
– Beszélsz ostobaságokat! Eddig is boldogultunk. Talán éheztél? Vagy mi bajod volt neked egyáltalán?
A kemény hang hallatán a fiú elnémult. Tudta, hogy soha nem értenék meg őt. Azzal is tisztában volt, hogy az öccse makacs, és ha valamit a fejébe vesz, abból nem enged. Viszont másnap este várták őt Vargáék. Együtt akartak kiszökni az országból. Velük nőtt fel, az ikrekkel, akiket még az apjuk se tudott megkülönböztetni egymástól. Egyformán hevesek, és egyformán eszementek voltak mindketten. A három húszéves úgy érezte, együtt sikerülni fog, de Péter ragaszkodott az öccséhez. A húgukat se szívesen hagyta itt, de még csak tizenkettő volt, nem vihették magukkal.
Az eső vigasztalanul rákezdett. A novemberi nyirkosság befonta a falakat, csak a kicsiny kályha melege oldott valamit ezen.
Az asszony keményen végignézett a férfitársaságon, amellyel megverte az ég. Az ura pipogya alak volt, de legalább lehetett irányítani. A nagyobbik fiában nem volt egy szemernyi előrelátás se, csak a lányokat hajkurászta, kivéve az elmúlt napokat, amikor lövések zaja töltötte be a várost. Bejöttek az oroszok, ahogy mindenki számított rá. És ha itt voltak, nem ismertek se istent, se embert. Az volt a dolguk, hogy lőjenek, hát megtették. Alig mertek az utcára menni, csak ő osont a kis utcákon át a pékségig, és abban reménykedett, nem kenyérvárás közben éri utol egy puskagolyó.
A kisebbik hasonlított rá legjobban, de bár az úristen adott volna neki több szorgalmat az esze mellé. Mindig is mérnök akart lenni, most meg a nagyobbik rá akarja venni a szökésre. Hiába hallgattak el, ahogy belépett, nem volt titok előtte a házban. Mit mondhatott volna nekik? Hogy menjenek és hagyják itt az országot, és csak saját magukra gondoljanak? Nem, ő nem erre nevelte őket. Ha baj van, akkor azt is vállalni kell. Ha már forradalom tört ki. Így mondták, ő nem gondolta ezt annak. Csak a kenyér ne hiányzott volna a boltokból! Persze, hogy lőttek mindenhonnan, az oroszok erősek és kíméletlenek. Még emlékezett a világháborúra, nem volt már olyan kicsi, hogy ne jutott volna eszébe az a csizmás férfi, aki rájuk rúgta az ajtót, és bántotta az anyját. Ő az ágy alatt hallgatta végig az egészet. Nem is tudta pontosan, mit hall, de azt egy életre megjegyezte, hogy oroszokkal nem kekeckedhet senki. Ezek a fiatalok itt, Pesten úgy látszik, elfelejtették ezt.
– Anyu, vedd észre, hogy változik a világ! Az oroszoknak ki kell takarodniuk, és akkor boldog ország lehetünk.
Péter szeme csillogott. Apja egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, és elmosolyodott.
– Mi sosem leszünk boldog ország. Ezt felejtsed el! Ez a nép képtelen rá! – felelte az asszony és mielőtt letette volna a kenyeret az asztalra, még gondolt egyet, és közelebb lépett a nagyobbik fiához.
– Hogy te mit akarsz tenni, az a te dolgod. Felnőtt vagy, nem gátollak meg benne. De az öcsédet hagyd. Ő nem akar idegenben élni, idegen nőt elvenni és olyan unokákat adni nekünk, akik nem beszélnek magyarul. Világos?
Péter tekintete elfelhősödött. Sejtette, hogy anyja nem fogja őt támogatni, de, hogy ennyire ellen lesz, azt nem gondolta volna. Ökölbe szorította a kezét, és elkezdett számolni magában, hogy ne mondjon semmi cifrát. Szerette volna egyszer az életben kinyögni, hogy pontosan tudja, érti anyja hozzáállását, de nem tehette. Megesküdött nagyanyjának, hogy hallgat a titokról. Megtartja magának a régi szörnyűséget, amit egyszer a vénasszony, amikor többet ivott a kelleténél, kikotyogott. Még azt is elmesélte, hogy a falusi bába hogyan hajtotta el a szemét orosz magzatot. Ezután már nem volt többé valódi élet a nagyanyjában, csak ivott, amennyit csak bírt, hogy ne emlékezzen.
Megfordult és kirohant a konyhából. Megállt az udvar közepén, felnézett a körfolyosós ház ablakaira, mintha azt várta volna, hogy valaki megszánja, dob neki pár jó szót, de csak az eső zuhogott a nyakába, folyt le a hátán, bele a cipőjébe, az egyetlenbe, amelyben hosszan tudott gyalogolni. Felhajtotta kabátja gallérját, és kisietett a kapun. Még beszéde volt a Varga fiúkkal, Balázs azt ígérte tud teherautót szerezni, amely átviszi őket a határon Ausztriánál. Hiába mondta neki, hogy Jugoszlávia se lenne rossz, de nem egyeztek bele. Az összes pénzét a kabátja bélésébe varrta előző este, ami nem volt sok, és az járt a fejében, hogy mi legyen az öccsével. Vigye erőszakkal? Itassa le és pakolja fel, aztán majd ponyvát dobálnak rá, és mire átérnek, már ki is józanodhat. Fülében csengett anyja hangja, aki szerint csak az a fontos, hogy milyen nyelven beszél az unokája, nem az, hogy lesz-e egyáltalán.
Nem akart tovább ebben az országban élni. Sorra vitték el az ismerőseit. Volt, aki sose került elő. Zsiga apja egyik hajnalban támolygott haza, két foga hiányzott elöl, és fekete volt az arca a veréstől. Két nappal később felakasztotta magát. Zsiga sírva mesélte, hogy apja a legjobb ember volt a világon. De a lakásukra valaki szemet vetett, mert két héttel később kilakoltatták őket a panorámás, Dunára néző lakásból. Biztosan az egyik pártembernek kellett a tágas, háromszobás, amely nemrég lett felújítva. Látta, hogy az egyetemen mindenki sunnyog, hogy a tanárai sorban kivételeznek az ostobákkal, és aki többet akar, azt földbe döngölik. Nem, ennek az országnak nincs szüksége becsületes és törekvő emberekre. Itt a tudás nem számít, csak az a fontos, ki tud helyezkedni. Ő úgy akart élni, hogy tükörbe nézve olykor mosolyogni is tudjon.
A lányokat se sajnálta, mert bár kedvelte Ágotát és Juditot is, egyikbe se volt szerelmes. Nélkülük is elboldogul majd odakinn, vannak lányok külföldön is. Amerikában meg pláne, látta a moziban. Olyan szépek még itthon sincsenek, mint ott. Rájuk gondolt, amikor az egyik Varga fiú, a fiatalabbik, az Imi annyit mondott neki, amikor eljött tőlük, hogy pontban hétkor, és akkor se késsen, ha épp valamilyen szoknya alatt a keze. Nem fogják megvárni. Szemébe röhögött és bólintott.
Másnap délután már ülni sem bírt az idegességtől. Lent cigarettázott a száradó ruhák között az udvaron, és még látta, ahogy Isti elindul a boltba, mert az a hír jött, hogy valaki disznóhúst hozott a Pongrácz hentesüzletbe. A fiú intett neki, aztán sietősre vette. Még belerúgott egy kavicsba, ami magasra röppent, majd hangos csattanással zuhant vissza a téglákkal kirakott talajra. Elmosolyodott és vígan kiszökkent az ajtón.
Ő tényleg nem akar elmenni, mondta magának. Beleszívott a büdös Tihanyba, majd elpöckölte a csikket. Egy vagyonba került a Munkáshoz képest, de most savanyú lett a szája íze tőle.
Volt még egy órája összepakolni, ezért bedobált pár holmit egy zsákba, és hálát adott a jó istennek, hogy szülei átmentek a keresztanyjáékhoz. Marcsikát is vitték. Mintha senki nem akart volna tudni arról, hogy ő elmegy. Ez bántotta, de valahogy megértette őket. Ilyenek, gondolta. A kislány meg nem tud semmiről, és ez benne a legjobb. Ártatlan, kedves, minek fájdítaná a szívét azzal, hogy üzenetet hagy neki. Apját azonban szívesen megölelte volna.
Ahogy kilépett a barna, rozzant fakapun, lövéseket hallott. Távoliak voltak, de nem csitultak. Aztán hatalmas robbanás rázta meg a levegőt.
Bassza meg, jobb lesz minél előbb eltűnni, gondolta. A teherautó, amelyben négyen bújtak meg végül, mert Isti helyett egy idegen srác jött, nehezen jutott ki a városból. Végtelenül hosszú ideig robognak a sötétben. Nem beszélgettek, mindegyikük ideges volt. Amikor megálltak az erdő szélén, kiugrott a sofőr, és annyit mondott, át a pallón, aztán egyenesen tovább, és fél kilométer múlva az már Ausztria. Péter felnézett az égre. Magyarország ege, gondolta keserűen.
– Hullócsillag! – szólalt meg Balázs. – Szerencsénk lesz.
– Anyám szerint meghal valaki, azért hullik le – mondta Péter komoran.
– Badarság! – vágott közbe Imi. – Ne pofázzatok annyit, hanem húzzunk már át!
Ezekben az órákban sokan haltak meg Pesten, mert orvlövészek kezdték lőni az embereket, főleg az olyan könnyű célpontokat, mint a sorban állók. Azon az estén talált el egy golyó egy fiatal srácot is, aki a húsbolt falának támaszkodva készült irodalomórára, bár tudta, hogy Adyra nem lesz szüksége a mérnöki karon egyszer sem.
Kép forrása: Pinterest
