Egy macska…Tom. Az egész fura volt, szinte gyerekes, de elpirult, és megrántotta a vállát. Miért ne? Miért ne lehetne úgy egyszer az életben, hogy valaki szereti? Miért lenne különös, hogy van egy férfi, aki figyelmes vele? Abba kell már hagynia ezt a folytonos önostorozást, amit tökélyre fejlesztett házassága alatt. A házassága azonban, most véget ér, bár hónapok kérdése, mire kimondják a válást, mégis megbizsergett annak gondolatára, hogy szabad lesz.
Mégse a szabadságra vágyott, hanem egy emberre, akivel még lesznek közös élményeik. Almának nem a szex hiányzott, hanem a meghittség. Annak tudata, hogy valaki várja, valaki örömmel gondol rá. Nem kamaszkori lángolást akart, hanem csendesen parázsló, olykor fellobbanó tüzet, amely sosem alszik ki. Hogy juthat-e neki még ilyesmi, nem remélte, de a rózsák, a gyönyörű fehér rózsák eszébe juttatták, hogy valaha többet várt az élettől. Önmagától is. Végül szépen belecsendesedett a posványba, mert akárkit látott maga körül, mind így élt.
Tom lehetne a megváltás, gondolta. Majd hirtelen eszébe jutott, amiről meg akart feledkezni. Őrült erővel nyomta el a gondolatot, de ez a valóságon nem változtatott: a férfi nős. Miért olyan nehéz ezt felfognia? Kedves, figyelmes, és ki tudja, hogy talált rá, de ez a tényeken nem változtat.
Pánikrohama volt, mondta az orvos. Neki, aki még beteg is alig volt életében. Mi a fene az a pánikroham? Gyorsan a telefonja után nyúlt, de a keze megállt a levegőben.
– Ne haragudjon, a virág küldője kint van még a folyosón? – fordult a nővérhez, aki még nem ment ki a szobából.
– Én nem láttam senkit odakinn, de megnézem – mosolyodott el a nő. Alma zavarba jött, nem volt hozzászokva, hogy ily módon kiteregesse az érzelmeit.
A nővér résnyire nyitotta az ajtót, aztán nemet intett a fejével.
– Sajnálom! – mondta kedvesen.
Hogy is maradt volna, amikor az előbb tiltotta meg, hogy beengedjék, amikor még azt hitte, Viktor talált rá. Persze, hogy elment, és nemhogy elment, ő el is üldözte.
– Kinyissam az ablakot? – kérdezte még kifelé menet a kedves arcú nő, de választ sem várva, kitárta. – Gyönyörű idő van! Ideje örülni mindennek.
Ez a tanács a legjobbkor jött. A nő miután egyesül maradt, előkapta a mobilját, és keresgélni kezdett.
„A pánikroham egy villámcsapásként előtörő szorongásos epizód, amely erős testi és lelki tüneteket okoz. A pánikroham pár perctől maximum 20-30 percig tart, és általában épp oly gyorsan ér véget, amilyen hirtelen kezdődött. Első alkalommal gyakran életveszélyes állapotnak tűnhet a pánikroham, mert az ájulás-érzés, a zsibbadás, a száguldó pulzus és a fuldoklás érzése halálfélelmet kelt a roham elszenvedőjében. Ezek az érzések könnyen összetéveszthetőek egyéb, fizikai tüneteket okozó, súlyos betegségekkel.
Az agy valójában egy veszélytelen helyzetben téves vészjelzéseket ad ki, ezért adrenalin szabadul fel, és ez az egyént fejvesztett menekülésre készteti. A roham bárhol és bármikor jelentkezhet.”
Hát ennyi. Pontosan ezt élte meg, és hiába múlt el pár óra, a roham emléke erősen kísértette. Egyet azonban már tudott. Nincs értelme bent maradnia. Nem beteg, nem akar pihenni, kint akar lenni a szabad ég alatt, a kertben, az anyja házában. Érezni akarja a perszelő nap erejét, bele akar szagolni az illatos levegőbe, és enni akar, de sokat, mert már farkaséhes megint, hiába evett nemrég. Úgy döntött, jobb, ha hívja az orvost, elvégre ez mégiscsak egy magánklinika, biztosan a rendelkezésére állnak.
Nem kellett sokat várnia. A főorvos bólogatott, és helyeselt. Megjegyezte, hogy nincs jobb gyógyszere neki sem, menjen, és kapáljon, gazoljon, és ha csak teheti, ne gondolkozzon folyamatosan. Alma elnevette magát. Mintha az olyan könnyű lenne, tette hozzá. Miután megkapta a papírjait, kiderült, hogy a kocsija a parkolóban áll. Ez szinte kisebb csodának tűnt. Ahogy kilépett a fehér, oszlopos épület kapuján elfogta valami csodás érzés. Nem azért, mert történt valami, pusztán azért, mert élt, a nap ragyogott, és ő elindulhatott haza. Egyáltalán nem akart Viktorra gondolni, arra sem, hogy megütötte, arra meg pláne nem, hogy a házban várhatja. Miért jönne utána? Nem, biztosan van jobb dolga, főleg, hogy tart a fiától. Viktornak fontos volt, hogy felnézzenek rá, és most Gábor valószínűleg megveti az apját, aki ettől szenved.
Beült a kocsiba, gázt adott és elindította a rádiót. Bugyuta zenék szóltak, de az adott pillanatban nem számított semmi. Alma minél előbb el akarta hagyni a kórházat. Csak egyetlen dolog bántotta, amikor már a főúton gurult: a virágokat ottfelejtette. A GPS segítségével rájött, hogy alig negyven percnyire van a falujától, és ettől még hevesebben kezdett verni a szíve. Lehúzta az ablakot, és hagyta, hogy a menetszél a hajába kapjon. Élt, mosolygott, és ez mindennél fontosabb volt. Ahogy megpillantotta a sárga templom tornyát, nagy levegőt vett. Hazaért. Itt akart élni, ide akart tartozni, ahonnét egyszer elindult. Hogy mi lesz a munkájával, az se volt fontos neki. Majd lesz más, és ha kevesebb pénze lesz, akkor abból fog élni, de boldog lesz. Elhatározta, és ezért tenni fog.
A falu a szokásos zajaival fogadta. Elrobogott mellette egy traktor, találkozott két biciklissel, akik persze egymás mellett gurultak, de most ez se bosszantotta. Az árnyas fák alatt bekanyarodott az utcájukba, de nem ment egyenesen a házhoz. Megállt a sarki bolt előtt, ahol máskor is vásárolt apróságokat. Nemrég, amikor Tommal főzött…
– Kislányom! Jól vagy? – szólalt meg valaki mögötte, ahogy a gyümölcsök között válogatott.
Persze, hogy ismerte Aranka nénit, anyja barátnője volt.
– Persze, jól vagyok! – felelte gyorsan, és kicsit haragudott, hogy már a falu tudott a bajáról.
– Láttam, hogy csinosítod a házat! El akarod adni? – Az idős asszony tekintetében őszinte kíváncsiság ült.
– Nem, Aranka néni! Úgy döntöttem, megtartom. Ide is költözöm – felelte sebtében, és leemelt egy pezsgőt is a polcról.
– Tudod, kedves, anyád most boldog lenne! Mindig azt mondta, hogy reméli, nem úszik el a ház.
– Ez volt a vágya? Sose mondta.
– Anyád nem akart téged semmiben korlátozni. A férjed is jön?
– Nem, ő nem! – Ennyi volt, amit Alma ki tudott préselni ajkai között. Még véletlenül sem akart barátságtalannak tűnni, viszont kiteregetni se akarta az életét.
– Értem! – mondta a hölgy, de nem értette. – Azt viszont látom, hogy segítséged akadt! A szomszédod kedves, rendes ember. Anyád is nagyon kedvelte.
– Az. Köszönöm az érdeklődését, de most mennem kell!
– Jól van, menj csak! Ti, fiatalok mindig rohantok!
Alma elnevette magát. Fiatalok…Ötven volt. Semmiképp sem fiatal. Viszont Aranka néni nem tudott semmi mást, mert ha tudott volna, biztosan szóvá teszi.
Vett húst, zöldséget, vizet és a már említett pezsgőt, majd egy nagy szatyorban a kocsihoz cipelte. Még fél kézzel intett egy falubelinek, mert megtanulta, hogy nincs olyan helyzet, ami megakadályozza a köszönésben. Köszönni kötelező.
A kocsi hangosan indult, és ahogy közeledett a ház, Alma szíve úgy vert egyre hevesebben. Jesszusom, még a végén infarktusom lesz, mondta magának, és egy kicsit restellte is magát, mert valóban nem volt fiatal. A szíve azonban igen. Más meg nem számított.
Kép forrása: Pinterest
