Vannak olyan utak, amelyeken nem akarunk elindulni. Toporgunk az elágazásnál, de a félelem görcsöt tesz a lábukba. Szorongva várjuk a segítséget, ami nem érkezik, vagy ha betoppan, nem azt adja, amit szerettünk volna. Az út eleji kövek még inognak, olykor csúszósak is, de ha elindulunk, megtapasztalhatjuk, egyre szilárdabban illeszkednek be a talpunk alá. Mintha az suttognák, menj, haladj csak, vár a jobb világ, nem toporoghatsz egyhelyben. Az ember ilyenkor egy pillanatra fülelni kezd, nem hiszi el, hogy neki szól az üzenet, pedig épp a lelke szólt hozzá, hogy megnyugtassa. Hallgatnia kellene rá, mert a változás sosem várja meg, hogy készen álljunk egy-egy döntésre. Ha jönni akar, letépi a legvastagabb fák ágait is. A mi életünk fáját sem fogja kímélni, csak azért, mert tétovázunk.
Egyes emberek mosolyogva lépnek be az életünkbe. Elhintik a jót, borogatást tesznek lázas szívűnkre. Hosszabb-rövidebb ideig mellettünk maradnak, megpróbálnak megtanítani bennünket valamire, amit talán csak akkor értünk meg, ha már nem lesznek mellettünk. El kell fogadnunk, hogy a sorsunk ritkán alakítható azzal, ha várakozunk. Várhatjuk az estét, a tavaszt, a hétvégét, de ezzel csak időnk morzsáit szórjuk el, ám azokat hamar felcsipegetik életünk percmadarai. Egy napon majd arra ébredünk, hogy elfelejtettünk érezni, mert elhittük, a világ üres és kegyetlen. Mindeközben csak mi voltunk ijedtek és gyávák. Hagyni kell, elmenni azokat, akik csak átmeneti pihenőnek használták a velünk töltött időket.
Évekig nem vettem észre, ha bántottak. Talán, mert elhittem, hogy nekem nem jár más. Arra tanítottak, hallgassak, mert a világ nem kíváncsi a véleményemre. Az emberek csak önmagukra figyelnek, és ha hallatni akarom a hangom, akkor érdemessé kell válnom a figyelemre. Ma már tudom, ez nem igaz. Figyelni az fog rám, akinek megérintem a szívét, aki képes gondolataimhoz kapcsolódni, és meglátni bennem a tél után érkező óvatos tavaszt. Az én tavaszom csendesen lépeget előre, alig hallottam meg a macskaköves úton, de amikor befordult a sarkon, ragyogása betöltötte az utcát. Éreztem üde leheletét, és már tudtam, visszafordulni nem szabad. Az út mindig előrefelé halad, vissza csak az néz, aki elfelejti, hogy a jelen kertje sokkal tágasabb, mint a mögötte hagyott bánatsziget.
