A jelenben vagyok, itt élek, lélegzem, nevetek és sírok. Vajon miért kell üzennem magamnak? Talán, hogy el ne felejtsem, nem érdemes máshol lennem. Hiába vágyakozom vissza, hiszen mögöttem van, előre meg azért nem érdemes, mert az sem biztos, hogy percek múlva része leszek még ennek a világnak.
Azt mondják, minden megváltozhat pillanatok alatt, és valóban. Amikor nyugalomban ülünk, várakozunk, elégedetlenkedünk vagy panaszkodunk, nem is tudjuk, milyen áldott a pillanat, amelyet kihagyunk.
Most élünk, és jó lenne jól csinálnunk ezt az életet. Jó lenne ebben a világban úgy gyökeret ereszteni, hogy holmi szelek el ne fújjanak bennünket. Meg kellene tanulnunk szívből nevetni, örülni az egyszerűségnek.
Ezért üzenem magamnak, a sietősnek, amelyik azt hiszi, elfut mellette a világ, hogy semmit nem veszít, ha lelassul. Szeretném elmondani, talán kőbe is vésni, hogy a jelen a legfontosabb, és sose szabadna tönkre tennem felesleges kesergéssel és hiábavaló vágyakozással. Az van, ami van, és ennek a ténynek a sivársága nem jelent rosszat. Van, amikor nem kell több, mint, amit egy szempillantás alatt befogad a szemünk, szívünk.
Hiába hisszük, hogy a pénz boldoggá tesz, vagy hogy jómódban nem lenne gondunk. Ha ez így lenne, akkor csak boldog gazdagokkal és nyomorult szegényekkel lenne tele a világ. Mégse ezt látjuk. Fájdítjuk a szívünket az elérhetetlenért, és nem fogjuk fel, hogy az értékes időt a semmiért dobjuk el.
Fura teremtmény az ember. Csak a rettenetes dolgokból ért. Még azokból sem, mert könnyen felejt. Hajszolja a sikert, a pénzt, a hatalmat, mert ezekről azt hiszi, halhatatlanságot adnak. Csak, amikor váratlanul fejbe kólintják felülről, akkor inog meg. Ha kisebb csapás éri, még rá is legyint, ha nagyobb, akkor talán elhiszi a hihetetlent: az élet rövid, és a göröngyökkel teli út bármikor véget érhet. Bár ezt hiába mondjuk a kapzsinak, a hataloméhesnek, a hatalmon lévőknek. Nekik másféle mámorra van szükségük. Viszont az utolsó utáni pillanatban senki nem viheti magával egyetlen garasát sem. Ahogy semmi mást sem, amibe most oly keservesen kapaszkodik.
Ezért üzenek magamnak is, mert megesik, hogy elfelejtem, nem biztos, hogy van holnap. Az se biztos, hogy felébredek reggel, és akkor a terveimnek vége. Senkit nem fog érdekelni, hogy levittem-e a szemetet, el van-e mosogatva, befizettem-e a számlákat. Voltam és már nem vagyok.
Így, ha üzenetem célba ér, nem sietek sehová. Elfogadom, hogy az az élet, ami nekem jutott, jó. Én formáltam, alakítottam, amennyire tudtam, és az én világomban én tudtam csak szomorú, vidám, együttérző vagy gyáva lenni. Mondhatok bárkire bármit, hihetek a lehetetlenben, akkor is csak egy van belőlem. Senki más nem fog hasonlóan érezni, gondolkodni, élményeket megélni, csak én. Meg kell állni, körül kell nézni, és látni kell, amíg a szemünk a miénk, a hangokat még hallja a fülünk, és az ízek elolvadnak a szánkban. Épp addig, amíg ennek a világnak részei vagyunk. Ne higgyünk mást, a leggazdagabbak, leghatalmasabbak is ugyanoda jutnak, ahová mindenki. Hogy ez a hely hol van, arról sokan sokat mesélnek, de tudni róla senki se tud pontosat. Ha ebből se, akkor vajon miből hisszük el, hogy nem éri meg belehalni az életbe, tudván, hogy odaát az ismeretlen vár?! Ha vár.
Ne siessünk, éljünk, mondom, és magamat se hagyom ki ebből. Az ég kék, a fű zöld. Olykor ennyi is elég.
Kép forrása: Pinterest
