– Szerinted téged ki gyilkolna meg, ha egy krimiben lennénk?
– Tessék? – nézek értetlenül a férjemre, akinek megint sikerült valami hülye témával előhozakodnia. Éjfél van. Pár perccel ezelőtt tettem le a telefont. A fiammal beszéltem, megint összevesztek a feleségével. Alig értem haza a munkából, már csörgött a mobilom, és több mint három órán át hallgattam a szokásos siránkozását, amit minden este előad. A feleségével ki nem állhatják egymást, amit mondjuk nem csodálok, de ha valaki, én már az elején megmondtam, hogy ne vegye el ezt a nőt, mert nem lesz jó vége.
– Képzeld csak el. Egy Agatha Christie regényben szerepelsz, és mindenki tudja, hogy te leszel az áldozat, mert már az első fejezetben öt szereplő tűnik fel, akik valamilyen oknál fogva a halálodat kívánjak. Régen mindig csodálkoztam rajta, hogy mernek így bánni a többiekkel, nem félnek-e attól, hogy meg fogják gyilkolni őket. De aztán eszembe jutott, hogy a való életben is hány és hány emberrel tolunk ki, és inkább az a csoda, hogy olyan keveseket gyilkolnak meg. Szóval, mit gondolsz? Ha egyik reggel nem kelnél fel, kire gyanakodnál?
– Csak azt tudom, hogy téged biztos én lőnélek le, hogy végre hagyj nyugodtan aludni.
Viccnek szánom, de Péter nem nevet. Elsötétül az arca, majd ugyanilyen gyorsan visszatér a jókedve.
– Úgy szeretnék már egyszer egy jót beszélgetni veled. Nem a gyerekek problémáiról, nem a munkáról, vagy hogy mi lesz holnap az ebéd. Hanem az élet nagy dolgairól, az emberi elme kifürkészhetetlen mélységéről.
Felsóhajtok. Végülis, úgyse vagyok már fáradt. És bármennyire is furcsán hangzik, én is eljátszottam már ezzel a gondolattal.
– Jó, nem bánom – kelek ki az ágyból, és a nappali felé indulok. – Bonts ki egy üveg bort, és tőlem kezdhetjük.
Alighogy kényelmesen elhelyezkedem a kedvenc fotelemben, már vissza is tér a férjem kezében két boros pohárral, és a kedvenc portóimmal. Harminc éve vagyunk házasok. Ezalatt az idő alatt két kezemen meg tudom számolni, hány olyan nap volt, amikor nem volt itthon belőle legalább egy üveggel. Ahogy azt is, hogy az elmúlt pár évben hányszor ültünk ki a nappaliba beszélgetni. Ahhoz lehet, hogy egy kezem is elég.
– Na, kigondoltad? – kérdezi izgatottan, miközben mindkettőnk poharát teletölti.
– Ami azt illeti, sokszor elmerengtem már ezen. Három fő gyanúsítottam van.
– Csak három? – néz rám elismerően. – Én szerintem egy hét alatt több embert haragítok magamra.
– Azért senki sem fog megölni, mert lyukat beszélsz a hasába. Vagy legalábbis biztos nem álmodban, amikor végre csöndben vagy – legyintek. – Az én gyanúsítottjaimnak valódi indítékaik vannak, és igazából lehet, hogy meg se lepődnék, ha egyszer egyikük úgy döntene, végez velem.
Péter izgatottan kortyol bele az italába. Harminc év alatt egyszer sem figyelt még rám ennyire. Tudom, hogy a minőségi idő a szeretetnyelve, és imádja az ilyen mély beszélgetéseket, de az utóbbi időben nem igazán volt időnk egymásra. Eleinte ott voltak a gyerekek, majd, amikor felnőttek, elkezdtem a karrieremet építeni, és olyan jól sikerült, hogy az egész életemet kitölti a munka. Amikor fiatalabbak voltunk, akkor minden más volt. Akkor éjszakába nyúlóan filozofálgattunk, terveztük a jövőnket, váltottuk meg a világot.
– Lássuk csak, az egyesszámú gyanúsítottam Evelin.
– A gyakornok lány a munkahelyeden? Szerintem harminc éves sincs, nem hiszem, hogy a te állásodra fájna a foga. Vagy folyton ugráltatod?
– Dehogy, nem nagyon van olyan munka, amivel hasznomra lehetne. Még a kávéja is ihatatlan.
– Gondolom, ezt meg is mondtad neki.
– Minek nézel engem? Nem, minden hétfőn reggel, amikor ő hozza a kávémat, udvariasan kiöntöm a lefolyóba, amint kilép az irodám ajtaján. De tudom, hogy gyűlöl. Szerintem bejössz neki.
– Én? Egy harminc éves csajnak?
Péter tavaly volt ötven éves, és azóta előszeretettel hivatkozik magára úgy, mint egy öregemberre. De az az igazág, hogy Péter olyan, mint a kedvenc portóim: az idővel egyre kívánatosabb lesz.
– Tudom, hogy te nem veszed észre ezeket, vagy legalábbis úgy teszel, de múltkor is nagyon megbámult. És lássuk be, nem vagy egy rossz parti. Főleg, ha én meghalnék: amit a halálom után örökölsz, abból kényelmesen ellennétek.
– Azért én is elég szépen keresek.
– Igaz, akkor, ha szerencsém van, nem öl meg a kislány, csak elszeret tőlem.
A férjem elmosolyodik.
– Tessék, akkor az első gyanúsítottat ki is zártuk.
– Úgyis ő volt a legkevésbé gyanús.
– Ki a második?
– Mirtill.
– Ez nem szorul sok magyarázatra. Azóta gyűlölitek egymást, hogy Marci először hazahozta bemutatni. Mostanra csak annyi változott, hogy már ők is gyűlölik egymást. Éppen ezért Mirtill sem valószínű, hogy meggyilkol téged. Vagy az egész családot lemészárolja, vagy csak szegény gyerekünket. Erről jut eszembe: mi lenne a rosszabb, ha megölné Marcit, vagy, ha a fiunk gyilkolná meg őt?
Pétert nem lehet leállítani. Ha egyszer ihletet kap, megállás nélkül áradnak belőle a jobbnál jobb kérdések.
– Nem tudom, ha hirtelen felindulásból tenné, és nem bukna le, inkább haljon meg Mirtill, Marcinak pedig segítek feldolgozni a traumát.
– És ki a harmadik?
– Szerintem ez evidens. Te. Veled vagyok együtt a legtöbbet, az elmúlt években sokszor mentünk már egymás agyára. Meg amúgy is, tudom, hogy nehéz eset vagyok.
Egy szuszra felhörpintem a poharam tartalmát, majd Péterre nézek, akinek mintha aggodalom tükröződne az arcán. Lehet, csak a félhomály teszi, de mintha már nem szórakozna olyan jól.
– Na és te? Te kikre gyanakodnál? – kérdezem kíváncsian.
– Későre jár – tereli el a szót, és most már egyértelműen látszik rajta, hogy tényleg elillant a jókedve. – Folytassuk ezt a beszélgetést holnap. Vagy inkább ne… – az utolsó szavakat halkan, csak magának suttogja, de én tisztán hallom.
– Pedig olyan jót beszélgettünk! – mondom csalódottan. Tényleg jól éreztem magam, örülök, hogy sikerült kirángatnia az ágyból. Évek óta most először beszélgettünk úgy igazán egymással.
– Igen, milyen kár, hogy pont most – áll fel a fotelből, én pedig érzem, ahogy kezdem elveszteni az uralmat a testem fölött, és egy utolsó gondolat fut az agyamon: mindig a legnyilvánvalóbb gyanúsított a tettes!
Írta: Felszeghy Ildikó
Kép forrása: Pinterest
