Viktória egész életében gyáva volt. Meghúzódott házassága átlátszó paravánja mögött és nem tett semmit. Hagyta, hogy férje irányítsa, hogy fiai szolgájává váljon. Elérte a hatvanat, mikorra rádöbbent, hogy üres életet élt. Addig ritkán mondta ki, ami a szívét nyomta, mert azt tanították meg neki, hogy az élet keserű és ritkán ad jót. Mit akarhat vajon egy lány, akinek csak gimnáziumi érettségije van, de nem tanult tovább? Nincs és nem volt benne egy szemernyi becsvágy sem, mert azt hitte, a házasság és a család a legfontosabb. Egyik sem adta meg neki azt a nyugodt örömöt, amire vágyott. Vagy amikről a könyvekben olvasott. Az azokban szereplők egy idő után felébredtek, szembeszálltak addigi megalkuvásaikkal és léptek. Olykor elbuktak, máskor jobb élet várta őket.
Mi várhatta volna azonban őt, akit úgy neveltek, hogy megalázták, nem szerették és mindenért, amit elrontott, keményen megbüntették? Élete első pillanatától szenvedett. Nemkívánt gyerekként érkezett, és még plusz teherként vitte az elsőszülöttek terhét, mert egy lány nem gyerek. Az csak valami ballépése a természetnek, mondta gyakran az apja. A Teremtő rossz irányba nézett, amikor a lányok besurrantak a teremtés fárasztó munkájának műveletébe. Melléktermékek.
Ő sem volt más, ahogy a többiek, de élt, tanult, és dolgozott volna, ha hagyták volna. Ekkor jött Jóska, és egy rövid ideig elhitette vele, hogy léte nem hiábavaló. Pontosan addig, amíg neki nem adta magát. Tizennyolc volt, és nem akart tovább várni, ne röhögjenek háta mögött a barátnői, akik rég túl voltak a szüzességükön, és magabiztosan mesélték, hogy a szeretkezés jó. Sőt, mi több, felemelő. Ezt a szót használta Katica is, aki az osztályban a legcsúnyább volt, mégis sok fiúval járt. Tud valamit, suttogták róla, és így is volt. Örömöt okozni úgy, ahogy kevesen. Érti a dolgát és nem finnyás, suttogták a srácok és bepróbálkoztak nála. Majd húzz zacskót a fejére, súgta az egyik iker a másiknak matekórán, amit páran meghallottak és kuncogtak.
Jóska egy évvel volt idősebb nála. Sehogy se tudta megérteni, miért és hogyan szemelte ki őt. Mindketten belefértek a tucatba, talán azért. A fiú csupakéz és láb kamasz volt, langaléta, ügyetlen és serkenő bajusza és rosszul nyírt frufruja nem tette vonzóvá. Úgy bámulta a szünetekben, mint aki magát a Szűzanyát látja Lourdes-ban. A mellettük lévő suliba járt. A két suli között csak egy rozoga kerítés szerencsétlenkedett, így a szakközepesek gyakran átkurjongattak hozzájuk, vagy mocskolták a „zsenikéket”. Az elején mindig maga mögé pillantott, mert biztos volt benne, hogy áll ott pár csinos osztálytársa, és ő csak üveg, amin átnéz. Egy nap viszont minden kétséget kizáróan tudomására hozta, hogy nem mást néz. Írt neki egy kétsoros levelet, amelyben annyi állt, hogy teccik neki és megkérdezte, járhatnának-e. A teccik leírva két c-vel nem volt ínyére, és várhatott volna jobb lehetőségre is, de minek? Tizenhét múlt és addig senki az égadta világon észre nem vette. Jó és rossz értelemben se.
Viktória tagadhatatlanul semmilyen volt. Nem tűnt ki a humorával, eszével, külsejével, nem táncolt, énekelt különösebben, és semmiben az égadta világon nem volt tehetséges. Hiába mondta az osztálynak Marika néni, hogy találják meg, miben jók és csak utána döntsenek, hogyan tovább, neki az volt a legfőbb gondja, hogy az élet egy területe se feküdt. Egy ideig óvónő akart lenni, aztán fodrász, majd állatorvos, de a legvégén rájött, hogy semmiben se kiemelkedő.
Apja nem mulasztotta el közölni vele havonta minimum egyszer, hogy taníttatása kidobott pénz. Igaza lett. Jóska az érettségi után két héttel megkérte a kezét. No, a feleség, mint választás eszébe se jutott, röhögött az apja, és igent mondott a pattanásos kamasznak, akinek már biztos helye volt apja autószerelő műhelyében. Nyilvánvaló volt, hogy nem fog semmiben hiányt szenvedni, mert rossz autó, ahogy halott ember is mindig lesz, amíg világ a világ. A koporsós volt apja szerint a másik legbiztosabb állás Jóskáé mellett. Így hozzáment, pedig a szex pocsék volt. Az első messze a legrosszabb mind közül, de az utánajövők se ütötték meg a hármasnál jobbat. Jóska ügyetlen és ötlettelen volt. Borítékolható volt, hogy mellette nem fog a könyvekhez és a filmekhez hasonlatos élmények részese lenni. Otthon ilyesmiről nem lehetett beszélni, így a lánykérés megtörtént, a csöppnyi esküvő is harminc vendéggel. Kilenc hónapra, mint egy időzített esemény, megszületett a kicsi Joci, két évvel később pedig Zsoltika. Ezzel együtt be is fejeződött számára a szex. Sorra jöttek a bajok, egyik műtét, majd a másik, és mire elérte a harmincat, már nem volt köztük testiség. Hogy Jóska kihez járt csillapítani szexuális éhségét, nem tudta, de gyanította, hogy fizet érte. Mindenesetre őt békén hagyta, amit cseppet se bánt.
Az élet egy rakás szar, gondolta Viki, és hiába járt el barátnőivel moziba, egy-egy előadásra, ami után csak értetlenkedtek, úgy látszott, arra hívatott, hogy ne történjen vele semmi. Jóska, a valaha szikár srác már százharminc kilóra hízott, nem érdekelte semmi csak a darts meg az autók. Beszélgetni régen se nagyon tudtak, de amióta a fiúk nagynehezen elhagyták a szülői házat, volt, hogy egy napig nem szóltak egymáshoz. A nagyobbik megismerkedett egy elvált asszonnyal, hozzá költözött, a kisebbik pedig kocsmákban kereste önmagát. Amikor kijózanodott, fogadkozott, hogy megváltozik, de minden kezdődött elölről. A szerencséje az volt csak, hogy munkaidőben nem ivott, így volt mit a kocsmába hordania. Ott fogják egyszer leszúrni, mondta Jóska és olyan tekintettel nézett a feleségére, mintha ezért is ő lenne a hibás. Egyetlen dolgod volt csak, nevelni őket, abban is kudarcot vallottál, ordította egyik vitájuk közben, ami abból robbant ki, hogy nem lett kész a paprikáscsirke akkorra, amikorra hazaállított.
Viki megértette, hogy nincs a világon olyan tette, amiben sikeres lenne. Talán csak a barátságait ápolta jól, azok is a gyerekkorából maradtak meg, mert nem lett belőle se fodrász, se állatorvos, maradt annak, aki volt: gyávának.
A hatvanat elérve váratlan dolog történt. Klárika, akit még az óvodából ismert fura ajándékkal lepte meg. Vett neki pár aprócska festővásznat, meg a akrilfestéket, amit épp leáraztak az egyik gagyiboltban. Sose szerettem az ilyesmit, mondta neki ijedten, ahogy kibontotta és meglátta az ecseteket. Annál jobb, ha most elkezded. Legalább nem lesz benned félsz. Ugyan, mit veszíthetsz? Nézzél videjókat a jutyubon, tette hozzá Évike. Ott minden fent van, még festeni is megtanulhatsz. Viki megrázta a fejét. Az iskolában is vacakul rajzolt. És akkor mi van? Azóta elmúlt már egy kis idő…A lányok, avagy nyanyák nem szálltak le róla, ezért egyik este, amikor Jóska rég a kanapén hortyogott, nekifogott.
A jutyubon persze a csinos lánynak jobban ment, de elsőre neki se ment olyan rosszul. Érezte, hogy benne a van a kezében a varázs. Órákon át szépítgette a havas téli tájat, mire olyan lett, amilyen a minta: misztikus és titkokkal teli. Tetszett neki, főleg az a váratlan öröm, amit a munka közben érzett. Amint elkészült, azonnal elrejtette. Másnap hosszan csodálta, de félve mutatta meg az épp betévedő barátosnéjának. Klárika visított, ahogy mindig, és Dalinak nevezte. Meg Monet-nak. Természetesen túlzott, Viktória mégis boldog volt azon a délelőttön.
Ezután három héten belül tizenhat festmény készült. Mind kicsinyke és téli, de mutatós. Arra gondolt odaajándékozza őket valakinek, de a lányok ajánlották, hogy adja el mind. Dugipénz mindig kell felkiáltással. Választottak egyet, majd Évike lányának hathatós segítségével lefényképezték a vásznakat és mentek a netre. Ötezer darabja, ajánlotta Zoé, aki értette a dörgést. Később lehet több, de a fontos, hogy felfigyeljenek Vikire. Tíz napon belül elkelt kettő kivételével mind. Az új Dali az idegességtől alig tudott festeni, és el is akadt, de hát továbbra is volt a mindent mutató és támogató jutyub, ami túljuttatta a krízisen.
Viki, azaz szimplán Vic, mert hát kell egy művésznév, befutott. Nem a nagyok közé, dehogy is, hanem az olcsón vásárlók paradicsomában. Zoé csinált neki egy Insta oldalt, majd egy TikTokot is, amelyen úgy állította be, mint egy titokzatos főnixmadarat, akit nem ismer senki, de életre kelt, és most szárnyal. Hogy mennyien kezdtek felfigyelni rá, egészen fura érzéseket keltett az asszonyban. Szerepelni nem akart, hiába mondogatta a fiatal lány, hogy szükség lenne arra, hogy kilépjen a fénybe, esze ágában sem volt. Hatvan múlt. Az ilyen korúak nem a fényre vágynak, hanem a jótékony félhomályra, vagy egészre, felelte neki viccesen.
A pénzen újabb festékeket és vásznakat vett, és ahogy múlt az idő rátalált saját stílusára. A horkolásos festés a napi rutinja része lett. Jóska átaludta a változást és reggel ugyanazzal az üres tekintettel ment munkába, mint negyven éve mindig.
A hatvanegyedik születésnapján jókedvűen ébredt. Észre se vette, hogy fogyott öt kilót, és újabb ránca nőtt a szeme sarkában. Egyet biztosan tudott. Életét már nem folytathatja olyan mély gyávaságban, ahogy eddig. Meg kell mentenie magát az utolsó évekre, amelyekből lehetett öt vagy húsz, de akárcsak egy. Bármennyit kap, azokban szeretni akarja magát. Főzött magának egy kávét, leült a laptop elé, és megnézte, hány eladatlan képe van még. Három akadt, de elment százhatvannyolc. Ideje volt árat emelnie. Nyolcszáznegyvenezer forint várakozott a számláján arra, hogy felrúgja a házasságát. Elégnek látszott a kezdetekre. Ha meg nem, akkor lesz majd neki több, mosolyodott el, és eldöntötte, hogy tavaszi képekbe fog, amelyek színesek és derűsek. Sokan szeretnének ilyeneket a falukra, mondta magának, és a kamrából előhozott egy nagyobb vásznat.
Előhúzta a borítékot a fiókból, és gyorsan a válási papírok aljára firkantotta a nevét. Pár óra múlva, amikor készen lett a virágzó fákkal, elindult a postára, hogy berobbantsa a maradék évek motorját.
Kép forrása: Pinterest
