Nem egyik napról a másikra történt. Harminc-negyven éve még összesúgások övezték, vagy rosszalló pillantás kísérte az olyan párokat, ahol a férfi húsz-harminc évvel idősebb volt, mint a nő. Biztosan a lánya, mondták, de tudták, hogy ez nem igaz. Fordított eset nagyon ritkán fordult elő, ma is a kettős mérce alapján a nők sokkal kevésbé mernek fiatalabbat választani.
Nem újkeletű a nagy korkülönbség, de száz-kétszáz éve ez a vagyonról és a szülői döntésekről szólt. Akkor még a családfő döntötte el, hogy ki kapja meg a lányait, és szó sem volt szerelmi házasságról. Arról sem, hogy miként viszonyul a fiatal lány a nagypapa korú, gazdag férfihoz, akiről azt állították, hogy majd megtanítja őt mindenre, többek között a házaséletre. Hogy ez a kapcsolat kinek kedvezett valójában, azt nem kell részleteznünk, mert valljuk be, egy tizenéves menyasszony, aki nem tudott semmit a saját testéről vagy a szexről, nem lehetett túl boldog, hogy egy öregecske, hatalommal vagy pénzzel bíró férfihoz kényszerül.
A lányokat akkor sem vigasztalta minden esetben a pénz, vagy épp a biztonság gondolata, nem beszélve arról, hogy a tapasztalt férfi gyakran hozott nemi betegségeket a házasságba, hiszen igényeit addig sem tolta háttérbe, így gyakran látogatta a bordélyházakat.
Hazánkban a rendszerváltás előtt még létezett egy viszonylag egységes forgatókönyv, amely az iskola, munka, házasság, gyerek, stabilitás címszavak mentén haladt. Ebből nagyon kilógott volna a nagy korkülönbséggel rendelkező nagyapa korú férfi és a hamvas lány képe. Gyanús lett volna, és feltétlenül magyarázatra szorult volna. Ma viszont ez az életút érvényét vesztette.
Manapság vannak, akik még 35 évesen is otthon élnek, vagy albérletbe kényszerülnek. Vannak, akik negyven évesen vállalnak gyereket, akadnak olyanok is, akik 30 éves koruk előtt kiégnek, és sokan 55 évesen új életet kezdenek. Az élet már nem halad lineárisan, így a korkülönbség is elveszítette azt a funkcióját, hogy rendellenességet jelezzen.
A gazdasági bizonytalanság is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a párválasztási szokások megváltozzanak. A lakhatás, az infláció, a megélhetés kiszámíthatatlansága új szempontokat emelt be a kapcsolatokba. Még ha ezt kevesen is mondják ki.
Egy idősebb partner gyakran stabilabb egzisztenciával rendelkezik, kiszámíthatóbb, túl van az egzisztenciális pánikon. Ez nem feltétlenül jelent „aranyásást”, inkább csak biztonságkeresés ebben a bizonytalan világban. Ugyanakkor az idősebb fél élvezheti az újrakezdést, visszaigazolást kaphat arra, hogy értékes, menekülhet a kiégéstől, és a fiatalság csalóka illúziójába kapaszkodhat.
Ma egy fiatal nő tanul, dolgozik, keres és dönt. Nem kerül okvetlenül alá és fölé rendelő viszonyba, de ez csak akkor érvényes, ha a nő valóban így áll a helyzethez. Ha a dinamika nem így működik, akkor a két fél egyenlőtlen helyzetbe sodródik, és a az, akinél a pénz van, sok esetben dönt a hétköznapi dolgokról.
Ha azonban valódi érzelmekről van szó, akkor a modern narratíva azt mondja, hogy ha boldogok, kit érdekel a koruk, a szerelem nem korhoz kötött, és ne ítélkezzen, aki nincs benne. Mégis van abban valami nem teljesen valós és megnyugtató, hogy ma a 30 év különbség elfogadott. Ha egy ötven feletti férfi huszonéves lány után kapaszkodik, mert az hízeleg a hiúságnak. Ezzel nem is lenne baj, ha nem becsmérelnék a korban hozzájuk közelállókat.
Azzal sem lesz jobb a helyzet, hogy a negyven, ötven feletti nők nem találnak korban hozzáillőket, akikkel nagyjából azonos életszakaszban vannak, ugyanis azoknak ők öregek. A nők is gyakrabban nyúlnak vissza azokhoz a fiatal fiúkhoz, akik mellett újra szenvedélyes nők lehetnek, nem beszélve arról, hogy bár tagadják, igenis van ebben egy csomó anyáskodás is.
A média, mint tudjuk, jelentős mértékben befolyásolja a párválasztást, ugyanis számtalan olyan párt mutat be, akik között lángol a szerelem és a 25 év. Politikusok, influencerek, celebek hirdetik, hogy a látvány és a tudat mindennél értékesebb és fontosabb. Nem kell ezt elfogadni, elég megszokni.
Fontos azonban megemlíteni, hogy a nagy korkülönbség eltérő életcélokat hordozhat, későbbi magány előhírnöke lehet, vagy feszültséget generál a gyermekvállalás terén. Ezekről ritkán beszélünk, mert ma már minden vélemény kritikának minősül.
Pedig mindez nem jó vagy rossz, nem elavult vagy modern, hanem egy tünet. Egy társadalom látlelete. Annak tükörképe, hogy az emberek mindenhol kapaszkodókat keresnek, és mindegy, hogy ez a kapaszkodó milyen, felvállalják, ugyanis frusztráltak és bizonytalanok. Nincs erejük, sem idejük megélni az érzelmeiket, de a félelmeiket sem. Így marad a rettegés a magánytól, a kapkodás, a sietség, mert úgy tűnik, hogy minden, ami velük történik, lassú és ingerszegény.
Fotó: Bunyamin Cicek: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/fekete-feher-ferfi-oltony-par-24710644/
