Két rendőr mustrálta, az is lehet, hogy nem őt, hanem a mögötte állókat, de már mindegy volt. Kétszer is elrontotta a jegyvételt idegességében, mire a mögötte álló középkorú férfi idegesen megkérdezte, hogy segítsen-e. Megrázta a fejét és feszült mosollyal próbálta oldani a helyzetet, mire nagy nehezen sikerült is. Ekkor bemondták a vonatát, amitől hatalmas kő esett le a szívéről. Pár perccel később már az üres fülkében ült. Pontosan indultak, ami szokatlan volt, de ahogy meglódult a szerelvény, Bianca a nap folyamán először éhes lett, és a táskájába nyúlt egy csokoládéért, amit még az asztalában talált a gyors pakolás közepette. Megnyugtatta, hogy senki nem nyitott be hozzá, és ettől visszatért belé az élet. Már-már egészen megnyugodott. A következő megállóban azonban felszállt egy negyvenes férfi. Átlagos, épp olyan, amilyenből száz meg száz szaladgál az utcákon. Az a fajta ember, akit elsőre nem vesz észre senki, csak később jönnek rá az emberek, mekkorát tévedtek vele kapcsolatban. Köszönt, leült vele szemben és egyenesen őt nézte. Megpróbált kibámulni az ablakon, hátha ez csak egy szemrevételezés, de a mustráló figyelem nem akart szűnni.
– Turista? – kérdezte az idegen.
A lány nem válaszolt azonnal.
– Mind azok vagyunk, nem? Az élet ilyen…Az emberek jönnek, mennek, aztán bajba keverednek…
Bianca ujja megfeszültek a táskán, de még mindig hallgatott. Ne reagálj, ne válaszolj, súgta egy belső hang.
– Hová mész? Róma az úti cél? – folytatta. Most már közelebb hajolt, de épp csak annyira, hogy még ne legyen tolakodó.
A szikla pereménél is ez történt. Csak beszélt, beszélt az a Hidde, majd egyre inkább belépett a személyes terébe. Magyarázott neki a családjáról, miközben ő a biciklijére pillantott, ami túl messze volt, hogy elérje.
Lassan felé forfította a fejét, pedig nem is akarta, és az új felszálló szürke szemébe meredt. A férfi már nem mosolygott.
– Hozzád beszélek! Nem illik így viselkedni, nem tanítottak meg? – Hangja erősebb és durvább lett.
Ugyanazt a szorítást érezte a mellkasában, mint akkor. Ugyanazt a bizsergő félelmet, amely figyelmeztette, menekülnie kell. Kellett volna. Most azonban felpattant.
– Hová mész? – rivallt rá a férfi. – Már beszélgetni se lehet? Mit gondoltál, hogy ki akarok kezdeni veled? Még szép se vagy!
Ezt már nem hallotta, mert kinn volt a folyosón, és sietősen elindult a szerelvény következő kocsija felé. Nem, ez nem történhet meg még egyszer. Az nem lehet, hogy újra élje azt a gyors és veszélyes pillanatot. A keskeny folyosón szinte futott, pedig nem akart feltűnést kelteni. A férfi követte, de ő nem lépkedett szaporán, hanem lassan, magabiztosan, mint a vadász, aki tudja, hogy zsákmánya csapdába esett, nincs miért kapkodnia. Az egyik fülke üvegében megpillantotta arcát, sápadtan és idegenül, és egy másik hang most azt súgta, hogy forduljon meg, ne a hátát mutassa. Szemből kevésbé sebezhető.
A férfi karnyújtásnyira megállt. Nem mondott semmit, csak őt nézte. És ebben a nézésben volt valami birtokló, fölényeskedő, amely megint felkavarta.
– Nem kell ennyire megijedni! – mondta halkan. – Csak beszélgetni akartam, emlékeztetsz valakire.
– Nem akarok beszélgetni! – kiáltotta ekkor.
– Na, látod, megy ez. Ilyen lányok, mint te, miért utaznak egyedül? Veszélyes világban élünk, nem gondolod?
– Az olyanok miatt az, akik nem hagyják békén a többi embert!
– Nocsak! Látom, jó nagy a szád! Mit képzelsz, hogy lerohanlak? Ostoba vagy!
A vonat zakatolása alig nyomta el a lány szívének kalimpálását. Az utasok beszélgettek, ettek vagy bámultak ki az ablakon és senki nem törődött velük. Akkor, ott a támadást megállította, most nem volt rá képes. Nem lökhette ki a vonatból a férfit, aki szánakozva nézett rá. Egy riadt őz és a vadász…
– Minden rendben? – szólalt meg ekkor egy női hang. – Téged kerestelek már egy ideje. Mondtam, hogy ne hátul szállj fel!
A nő idegen volt, sose látta, de rájött, hogy segíteni akar neki.
– Bocsánat, azt hittem, jöttök majd, de nem láttalak a tömegben.
– Mindegy, a lényeg, hogy megvagy. – Azzal a férfira pillantott, aki kedélyes mosollyal figyelte a jelenetet. Mintha nem hitte volna el, amit lát.
– Igen… – suttogta Bianca.
– Jól van, akkor erre gyere, Luigi is vár egy ideje. Tudod, milyen türelmetlen! – A lány karja után nyúlt, és elkezdte húzni maga után. Vissza se fordult, csak hagyta, hogy vezessék. Legszívesebben elsírta volna magát.
– Köszönöm! – lehelte alig hallhatóan.
– Ugyan! Tényleg van hely nálunk, ülj csak be. Épp anyámmal utazom, jót fog neki tenni, ha nemcsak engem szórakoztat. Ha nem bánod…
– Örülnék…- Ez nem volt teljesen igaz, de nem mondhatott mást, hiszen megmentője kedvesen vonszolta, és végre volt valaki, aki törődött vele. Ezt a törődést alig ismerte. Élete során nem sokszor tapasztalta, hogy fontos lenne bárkinek is.
Folytatjuk…
