A Stefánia Palota neobarokk termét elárasztotta az elegáns csillárok fénye, amely ragyogásba vonta a hófehér, arany stukkókkal díszített falakat. Az épület stílusához alkalmazkodva a terítékek és a kiegészítők mind arany és fehér kombinációban pompáztak.
Szabolcs határozott utasításokat osztott a svédasztalok mellett állva. A Black Rose három pincére segített aznap este a vendégek kiszolgálásában. A férfi éttermei sosem vállaltak külsős rendezvényekhez szolgáltatást, kivéve, ha Szabolcs édesanyjának valamelyik jótékonysági eseményéről volt szó.
Amikor az utolsó szalvéta és asztaldísz is a helyére került, a húga keresésére indult.
– Bátyus!
Panni hátulról vetette magát Szabolcs nyakába, aki meg sem lepődött rajta, hogy a testvére talált rá, és nem fordítva.
– Szia, hugica!
Megfordult, megpuszilta Pannit, aki magához szorította, és az arcát csókolgatta.
– Olyan régen láttalak, túl sokat dolgozol.
– Mert te nem, ugye?
A nő hibátlanul rúzsozott szája széles mosolyra görbült.
– De – nevetett fel.
– Nos, kinek gyűjt ma anya csapata pénzt? Kutyáknak, esetleg félszemű cicáknak?
– Szabolcs! – csattant fel Panni, de azért huncut mosoly csillogott a szemében. – Vak és siet gyermekeket oktató iskolának gyűjtenek, igazán nemes céllal pakoltattál ki minden földi jót az embereiddel.
– Igen, ez valóban nemes cselekedet – morogta a férfi. Az ő szempontjából nem volt különbség a kutyák és a gyerekek között. Mindkettőt igyekezett messziről elkerülni, mert rettegett tőlük, a gyerekektől talán még inkább, mint a kutyáktól.
– Hogy vagy mostanában?
Szabolcs átkarolta a húgát, a bárhoz vezette, és elvett két pezsgőt.
– Jól, vagyis inkább nagyon jól. Megkaptam az első önálló ügyemet, a bíróságon is én képviselem majd az irodát. Ja, és túl vagyok az első pro bono munkámon. Kikönyörögtem a főnöktől, és iszonyúan imádtam.
– Az én okos, szociálisan érzékeny húgocskám. – Szabolcs apró puszit nyomott Panni fejére. – Alig tetted le a szakvizsgát, máris pro bono ügyben segédkeztél. Büszke vagyok rád, ugye tudod?
Enyhe pírral az arcán, de csillogó szemmel nézett a bátyjára.
– Tudom – rebegte.
Amíg elkortyolgatták a kellemesen hűvös pezsgőt, Panni lelkesen számolt be a munkájáról. Az első saját ügyét részletesen taglalta. Szabolcs mosolyogva nézte a húgát, a részletekre alig figyelt, elég volt látnia, milyen boldoggá teszi a munkája.
A húga mindig pezsgést és örömöt csempészett a férfi unalmas, egyhangú életébe. Eljátszott a gondolattal, hogy elmeséli a Rose-zal kapcsolatos problémáit, hogy két napja azon töri a fejét, mitévő legyen, ha Tibor és Miklós elmennek az étteremből. De elvetette az ötletet. Ha egy mód volt rá, sosem terhelte az édesanyját és a húgát üzleti gondokkal. Az édesapja halála után úgy érezte, az ő feladata megóvni a két nőt minden nehézségtől. Szabolcs pedig véresen komolyan vette ezt a feladatát.
– Megjöttek a gyerekek és a tanárok.
Róza izgatottan lépett a gyermekei mellé.
– Ők is itt lesznek? – húzta fel Szabolcs a szemöldökét.
– Nem csak itt lesznek, kisfiam, hanem fel is lépnek ma este. Hetek óta készülnek erre az előadásra a kis apróságok.
Szabolcs nem válaszolt semmit az édesanyjának, csak hallgatta, milyen lelkesen beszélget a két nő a gyerekek fellépéséről. Ő csak annyit tudott a gyerekekről, hogy folyton koszosak, hangosak, néha még büdösek is, mégis minden felnőtt imádja őket és behódolnak a törpék minden akaratának. Elhúzta a száját, beleivott a drága pezsgőbe, ő nem osztozott a gyerekek iránti lelkesedésben.
– Végre megtaláltalak titeket.
Szabolcs hátán felállt a szőr a vékony, kényeskedő hang hallatán. Még nem is látta, de máris idegesítette a hang tulajdonosa. Mihályi Gabriella nyájasan átölelte, és arcon csókolta Rózát.
– Annyira örülök, hogy végre láthatom az egész családot.
Megpuszilta Pannit is, majd Szabolcs szájára nyomott egy csókot. A férfi, amikor nem figyelt rá senki, az italhoz kapott szalvétával letörölte magáról Gabriella ízét és vörös rúzsát. Egyáltalán nem értette, hogyan tudott valaha ágyba bújni ezzel a nővel, de egy ideje már lemondott arról, hogy magyarázatot találjon erre az őrült tettére.
Immár három nő csevegett mellette az estélyről és a gyerekekről, miközben egyre több vendég tolongott a svédasztalok és a bár között. Szabolcs szeretett volna elmenekülni, otthon a futógépen kihajtani magából az utolsó szuszt is, mialatt a nemzetközi híreket nézi. Végtére is majdnem minden este ez volt a programja, de egy cseppet sem bánta.
Gabriella szorosan Szabolcs mellé lépett, messze átlépve az illendőség határát.
– Hogy vagy? – duruzsolta.
– Jól, köszi.
– Fantasztikus ez a parti, ugye? Senki sem tud olyan kellemes, ugyanakkor felemelő estélyt rendezni, mint anyukád – nyájaskodott tovább.
Panni és Róza elsietett valami fontos teendőre hivatkozva, így kettesben maradtak. Szabolcs lassan hátrált, de a bárpult megakadályozta, hogy el tudjon menekülni. Még a nő illata is bosszantotta, erőszakosnak és émelyítőnek hatott.
Gabriella látszólag véletlenül Szabolcs karjához ért, többször végigsimította.
– Hogy megy az üzlet?
– Jól megy.
Szabolcs lerázta magáról Gabriella kezét, üres poharát a pultra tette.
– Nézd, Gabi! Ezt már nagyon sokszor elmondtam, de mivel úgy látom, elsőre nem sikerült megértened, ezért elmondom még egyszer. Ne kellesd magad, ne közeledj felém, mert soha többé nem lesz semmi közöttünk. Előbb fekszem egy tetvekkel és ágyi poloskákkal teli ágyba, mint a tiédbe.
A nő szemében először harag villant, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vággyá alakult át. Szabolcs nem értette, hogyan hathatnak a nyers és bunkó szavai is ajzószerként erre a perverz nőre.
– Kisfiam – Róza mentette meg Szabolcsot a további beszélgetéstől és zaklatástól. – Gyere, bemutatlak az iskola vezetőjének és a pedagógusoknak.
Róza büszkén karolt bele a fia karjába, majd egy hölgykoszorúhoz kísérte, ahol Panni két nővel és egy teljesen kopasz, szemüveges férfival beszélgetett.
– A lányomat már ismerik, ő itt a fiam, Almási Szabolcs.
Hat érdeklődő szempár szegeződött a férfira, kedvesen mosolygó vörös hajú nő nyújtotta elsőként a kezét, majd a férfi. A legfiatalabb lány azonban nem mozdult, csak ellenséges pillantással méregette.
– Mi már ismerjük egymást – mondta.
Szabolcs lázasan gondolkodott, de nem emlékezett a mézszőke hajú lányra. Pedig különleges szépség volt, óriási tengerkék szemmel meredt rá. Ha valóban találkoztak volna, biztosan nem felejti el.
– Segítene? Honnan ismerjük egymást?
Szabolcs a legelbűvölőbb bocsánatkérő mosolyát vette elő, nem akart teljesen lebőgni fél tucat ember előtt.
– Hoffman Gréta vagyok. Tegnapelőtt rúgott ki a Rose-ból, mert elcsúsztam a konyhában, és eltörtem a kezemben lévő levesescsészéket – jelentette ki a nő dacosan felszegett állal. – Heti hat éjszakát dolgoztam ott mosogatóként – tette hozzá mintegy magyarázatként a társaság többi tagjának.
