“A gyerek tetves.” – állt a tenyérnyi papíron, amelyet az óvoda azért gondosan ellátott egy kék pecséttel és valaki alá is szignózta. A hivatalosság kedvéért, ugye. “Legszívesebben odaírtátok volna, hogy ezekkel a zacisokkal csak a baj van, mi?” – morogta magában, majd lefejtette Julcsiról a kabátot és ráadta a benti cipőt.
“Melinda néni, miért hoztak el az oviból?” – kérdezte ártatlan, tengerkék szemekkel a gyerek.
“Az óvónénik nagyon aggódtak érted, mert taknyos vagy, és azt írták, hogy hozzunk el, tegyünk ágyikóba és főzzünk neked egy finom teát, hogy minél hamarabb meggyógyulj!” – fogta kézen a gyereket, és vezette be a közösségi szobába. “Látod, már készen is van, citromos és édes. Ülj le és igyál!” – mondta neki szinte gépiesen a szavakat, amelyeket igazából egy másik nőnek kellett volna mondania… aki a szíve alatt hordta Julcsit, és akit sosem látott még.
“Mit mondtak az óvónénik neked, Julcsi?” – érdeklődött óvatosan a gyerektől. “Azt, hogy bogár van a hajamban, és, hogy ezért azonnal vissza kell jönnöm az otthonba. Nem mondták, hogy igyak teát!” – vonta meg a vállát a négyévesek felnőttes komolykodásával.
Hogy Julcsi még nem ért az egészből semmit, vagy mindent ért, de a szíve elé húzott páncélról már lepattant a bántás, Melinda néni, a nappalos nevelőnő pontosan nem tudta volna megmondani.
