Máskor, ha tél volt, tél volt. Nem úgy, mint a napokban, amikor majdnem tavasz lett karácsony előtt. Olyan napkelték ébresztenek, hogy munkába menet rögtön előkerül a táskámból a telefon.
Miközben gyalogolok és ámulok a fényeken, ismerős szag kúszik be az orromba, Az égett bőr semmivel össze nem téveszthető szaga. Hozzá jön a hang is. A perzselő hangja pontosan olyan, mint a rakétakilövés kicsiben. Hiába van 16 fok, a disznót le kell vágni, mert kell a hús, és a karácsony is jön.Azonnal feltolulnak bennem az emlékek. A disznótor. A leggyűlöltebb nap egész évben.Csak a városi ember hiszi, hogy jó móka.
Apám már kora reggel ordítozott. Nem is tudtuk, miért, hiszen a disznó soha nem maradt egyben. De a munka csak úgy volt érdekes, ha pálinkával és kiabálással lehetett fűszerezni.
Falusi lány lévén a legnagyobb vétek volt szeretni az állatot, amit meg fogunk enni. Pedig én a szobába (nem volt sajátom, csak abba, ami közös volt) húzódva, a fülemre tapasztom a kezem. A disznó visít, fél. Én is. Nem érdekel a kolbász a tepertő, a sült máj. A vér gondolatára hányingerem lesz. Már rég a konyhában kellene sürgölődnöm, hogy fél tonna fokhagyma pucolásával időre végezzek, de én csak reszketek. Aztán gyorsan csend lesz. A disznó elhalálozik apám keze által, és most az égi mezőkön túrja a földet.
A „gyilkos” bejön a házba kezet mosni. Én lassan somfordálok háta mögött, próbálom elkerülni. Le fog szidni, de a legrosszabb a tekintete lesz. Persze lehetetlen. Azonnal kiabál velem, mert kényeskedek, mert urizálok (úri kisasszonynak kézelem magam), túl sokat képzelek magamról. Ezeket kapom tíz másodpercbe sűrítve. Apámnak nem lehet megmondani, hogy félek, hogy undorodom, vagy sajnálom a jövendő pörköltnek valót. Mindhárom égbekiáltó marhaság a szemében.
Pucolni kezdem a fokhagymát, közben a szag beterít. A perzselt szőr és bőr semmivel össze nem keverhető szaga beivódik ruhám ráncaiba, de arcoméba is. Mindenki siet. Nem nagyon értem miért, hiszen már megtörtént az esemény.Anyám felfogja a vért, apám levágja a disznó fejét. Beteszi egy jókora vájdlingba, ahonnét fél napig üres tekintettel bámulja majd az eget. Horror a köbön.
Tudom, várnak a belek (vékony, vastag egyaránt), a zsíros edények és a készülő kolbászhús kóstolgatása. Mindegyik tevékenységet gyűlölöm, de ez senkit nem érdekel. Amit meg kell tenni, azt meg kell. Nem finomkodunk faluhelyen. Már ekkor megfogalmazódik bennem, hogy nem vagyok odavaló.Óvatosan közeledem ezen a kora reggeli órán a szag forrásához. Lopva bepillantok a rácsos kerítésen. Három férfi koccint éppen. Előttük a tetem, fehér, merev. Van vagy 150 kg.
– Jó lövés volt! – mondja az egyik nagyot kurjantva. Mintha legalábbis vadászaton lettek volna.
A másik bólint, lehúzza a felest.
Én meg újra utálom az egészet, ahogy régen. Ugyanúgy fáj, ahogy gyerekként. Tudom, hogy nem szabadna. Miért is fáj, hiszen évtizedek óta eszem pörköltet és rántott karajt? Valami rég elnyomott hányinger tolakszik a torkomba. Hogy az emlékek, vagy a disznó miatt, nem tudom már, viszont a táskámban szunnyadó sonkás zsömlét az első utamba eső kukába dobom.
Kép forrása: Pinterest
