Múlnak a napok, és észrevétlenül hetekké sűrűsödnek. Nem túl jó időszak ez az életünkben. Érdekes megtapasztalni, hogy senkit nem zavar túlzottan, hogy egy-két, vagy akár ezer élettel kevesebb van a Föld bolygón, mint előző nap. Valóban úgy tűnik, hogy mindenki pótolható, és felejthető, ami eléggé megdöbbentő, mert elgondolkodtat, mi végre élünk. Nincs olyan ember, aki fel ne tette volna magának ezt a kérdést, amióta világ a világ, mégis riasztó a tudat, hogy jelentéktelen minden örömünk, szomorúságunk. Dani elment, mégis tudok már mosolyogni, várom, hogy nyár legyen, hogy elutazhassunk, és várom, hogy hétvégén újdonsült barátunkkal nekivágjunk egy nagy kirándulásnak.
Amikor a cégnél végre valahára szóba elegyedem az egyik kollégával, aki nem barátom, tényleg csak kollégám, hümmögve hallgatja életem alakulását. Nem is tudom, hogy tudok hirtelen megnyílni feléje, de mintha ki kellene már mondanom azokat a szavakat, amelyek régóta a torkomban tolonganak. Amikor megkérdezi tőlem, visszatérek-e már a valóságba, nem tudok mit mondani. Nők, mondja kacsintva. Az ember nem bír meglenni nélkülük. Utálom ezért a kacsintásért, de talán azért, mert igaza van. Hiányzik a szex, hiányzik egy test, egy puha bőr, ami az enyémhez ér. Hónapok óta nem voltam senkivel, és hiába vagyok gyászban, hiába tudja az agyam, hogy Daniellához hasonló nincs még egy, de a testem követelőzik. Ezért is örültem annak, amikor Nelli kitalálta, hogy menjünk el egy batyus túrára. Nem vagyok szerelmes belé, ezt most azonnal megmondom, nem is tudnék, de kívánom a társaságát, a jelenlétét, és valljuk be, a testét is. A rohadt életbe, hiszen, még egy év se telt el azóta, hogy elveszítettem a feleségem. Szégyellem magam…
Az az ominózus nem randi utáni este Nelli KINCS üzenete megérkezik. Miután Noncsit nagy nehezen az ágyába tuszkolom, és három mesét is mesélek neki, és még két mondókát is elmondat velem, úgy döntök, jobb, ha felhívom a lányt, nincs erőm üzengetni. Minden indulat nélkül elmeséli a történeteket, nekem mégis van egy olyan érzésem, hogy valamit elhallgat. Nem azért, mert hazug, vagy játszmázik, csak még nem ismer annyira, hogy közelebb engedjen magához.
Nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e nekem, mert abszolút vegyes érzelmeket táplálok iránta. Mernék is lépni, meg nem is. Akarnék is meg nem is. Talán most az a legjobb, ha barátok vagyunk és maradunk is. Nem világos a számomra, hogy a húga miért elleneséges vele, de nem vagyok tolakodó, nem kérdezek semmit. Majd, ha akarja, elmondja. Közben lecsukódik a szemem, és mielőtt kiejteném a kezemből a telefont, elköszönök. Az egész házban csend van, kint még a város ébren, én azonban már alig. Lecsukódik a szemem, és pillanatok alatt elalszom. Arra ébredek, hogy fázom. Mintha túl világos lenne a lakásban. Felülök, és a rémülettől ordítani sem bírok. Az előszoba fénye beszűrődik a nappaliba. A bejárati ajtó nyitva. Felugrok, egy szál alsóban az ajtóhoz futok. Onnan vissza, mert Noémiről nem tudok semmit. Hogy maradt nyitva az ajtó? Az isten verje meg, miért nem figyeltem erre? Feltépem szobájának ajtaját, és azt látom, ami minden szülő rémálma. Az ágya üres, Pillebaba sehol, a papucsa is az ágy előtt hever. Minden porcikám elzsibbad, a nevét ordítom, benézek az ágy alá, a szekrénybe, sehol senki. A fürdőbe rohanok, közben remegek az aggodalomtól. Bejött valaki és elvitte? Az ablak zárva, az ajtó viszont nyitva volt, de tudott-e volna valaki olyan csendben osonni, hogy ne vegyem észre? Főleg Noncsival. Hívogatom, de válasz nem jön.
– Noémi! – ordítom egyszerre, de olyan hangosan, hogy beleremegnek a falak. Nem élem túl, ha valami történt vele. Te jó isten, mi van itt? Lehetetlen, hogy ha van isten, még egy ilyen csapást mér rám. Nem, isten nem lehet gonosz vagy meggondolatlan. Ha elveszi a lányomat, akkor nekem sincs miért élnem.
Körbefutom a lakást, a konyhában, a kamrában se találom, a hálónk is üres. Te jó ég, tényleg nincs a lakásban! Kirohanok a folyosóra, le a lépcsőn, egészen az utcára, de egy teremtett lélek sincs sehol. Csak a lámpák fénye szűrődik át gyatrán a friss lombokon. Langyos éjszaka van, de ez nem vigasztal. Ha elvitték, nem számít semmi. Ugyan ki vihette el? Nem tudom, miért az első gondolatom Nelli, őt tárcsázom, pedig a rendőrséget kellene.
– Noncsi eltűnt! – kiáltom.
– Micsoda? – kérdi teljesen éberen. – Hogyhogy eltűnt?
– Az ajtó tárva-nyitva volt, és nem találom sehol.
– Jaj, Marci, azonnal odamegyek! Hívd a rendőrséget! Azonnal.
– Jó! – suttogom, és kis híján elbőgöm magam. Ki vihette el az én ötéves mindenemet? Hogyan jutott be? Miért tette? Mielőtt megbolondulnék, tárcsázom a rendőrörs számát, ami a közelünkben van. Annyira hadarok, hogy szerencsétlen rendőrlány, nem érti a szavam. Azt mondja, ne menjek sehová, mindjárt küld valakit.
Hová is mennék? Állok a járdán, továbbra sincs rajtam csak egy alsó, de nem érdekel semmi, csak az, hogy ebben a nyomorult világban engem csőstül ér a baj, de én nem bírok el többet. Ennyi elég volt a rosszból, rájöhetne odafent a Teremtő. Nem elég neki a feleségem?
Nelli előbb ér oda, mint a rendőrök, és szinte le se áll a kocsija, amikor kiugrik. Rohan, és már messziről kiabál:
– Nincs meg? Jaj, istenem, hová mehetett? Biztosan nem kóborolt el?
– Nem! – felelem dühösen. Látom, ő is kócos, egy kinyúlt póló van rajta, és szemében elszántság ül.
– Én megyek, és bejárom a környező utcákat! Hol a pokolban vannak a rendőrök?
– Nem tudom! Nekem maradnom kell! Istenem, én belepusztulok, ha valami baja esik.
Közelebb lép, megölel, és annyit súg a fülembe, hogy nem lesz baj, érzi. Azzal már fut is vissza az autójához, közben megáll egy rendőrkocsi a háztömb előtt.
Nem úgy viselkednek, mint a filmekben. Lassúak, komótosak, érzem, hogy menten olyat üvöltök, hogy leesik fejükről a haj.
– Elrabolták a lányom, ennél jobban nem tudnak igyekezni? – kiáltom, mire az egyik sietősebbre veszi.
– Jó estét! Próbáljon megnyugodni, ezzel nem segít! – mondja az idősebbik, aki van vagy két méter magas. Az jut eszembe, hogy még jó, hogy befért a rendőrautóba. Hogy ilyesmikkel miért törődöm, nem tudom.
– Ne mondja, hogy nyugodjak meg! Ilyenkor senki nem nyugodt.
Kifaggatnak, én meg a lakás felé terelem őket. Csak azért nem verem meg egyiküket se, mert hatóság elleni erőszak lenne.
– Mikor tűnt el? – kérdi a másik, aki be se mutatkozott, csak áll bambán. Nem Columbo, de nem is Superman, az biztos.
– Nem tudom! Honnan tudnám? Csak azt, mikor ébredtem fel. Fél három volt. Akkor már üres volt a szobája.
– Az nem lehet, hogy csak elszökött? – kérdi a hórihorgas.
– Jóember! Ötéves! Hová menne éjnek évadján! Még papucs sincs a lábán, ott van az ágya előtt! – jajdulok fel. Érzem, hogy remegek.
– Fel kellene öltöznie, reszket! – szólnak rám nem túl kedvesen.
Végig nézek magamon, és tényleg nem festek jól. Fekete alsó és papucs van rajtam, közben felérünk a lakásunkhoz, és betessékelem őket.
– Hozzáért valamihez? – teszik fel az újabb kérdést?
– Ezt hogy értik? Repülni nem tudok!
– Az ajtóhoz, a kilincshez…
– Nem tudom, nem emlékszem! – mondom kétségbeesetten. A lakásban rend van, minden a helyén, csak az hiányzik, akit a világon a legjobban szeretek.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest