A felhők szélén ülve

A kislány tanácstalanul nézett körbe. Minden ismerős volt, mégis ismeretlen. Tudta vagy inkább érezte, valamikor régen járt már itt, de arra alig emlékezett. Minden fehér volt, ragyogó meg világoskék, néhol halványsárga, teli fénnyel. Akármerre nézett, mindenhonnan nyugalom áradt felé. Nem tudta, mit tegyen. Végül úgy döntött, leül a fa tövébe és vár.

Hosszú idő telt el. Nem történt semmi. Lehet, hogy el is aludt közben, mert a fények megváltoztak. Most minden narancssárgában játszott. A fű is, a virágok is. Nem félt, nem érzett semmiféle szorongást, de szerette volna már, ha kiderül, meddig kell itt maradnia.

 
 

Nagy sokára egy távoli árnyat pillantott meg. Az árny talán nem is a megfelelő kifejezés volt, mert hamar kiderült, hogy egy szőke fiú közeledett feléje. Nyúlánk volt, mosolygott és a ruhája fehér színben játszott. Túlságosan tiszta, nem földi jelenségnek tűnt. A kislány ekkor eszmélt rá… Már nem a Földön volt. Ezért nem volt benne nyugtalanság, kétség vagy türelmetlenség. Amíg várakozott, akár száz meg száz év is elmúlhatott, de az is lehet, hogy csak néhány földi óra.

Ezt itt nem lehetett tudni, mert az idő itt nem létezett. Csak azok érezték, akik nemrég még ahhoz a másik világhoz voltak kötve. Ahogy ő is.

A szőke fiú szó nélkül leült mellé és megfogta a kezét.
– Örülök, hogy megjöttél, már vártalak! – mondta neki kellemes, lágy hangon. – Ugye, nem emlékszel rám?

A kislány belenézett a ragyogó szempárba, ami kíváncsian várta a választ. Ekkor mintha egy időgép repítette volna visszafelé. Látta, ahogy a fiúval beszélget egy másik mezőn, egy másik felhő szélén. Rögtön tudta azt, hogy megint búcsúzni jött hozzá, ahogy oly sokszor.

– Megint el kell mennem?
– kérdezte mély szomorúsággal a hangjában. – Újra? Meddig még?
A fiú lehajtotta a fejét. Sokáig nem válaszolt. Lassan megfogta a kislány kezét.
– Mondj valamit! – kérlelte a kislány. – Tudod, hogy szeretlek téged. És mindig itt kell hagynom téged.
– Tudom
– hangzott a válasz.
– Ez még sokadszorra is fáj. Ígérd meg, hogy odalenn találkozunk! Ígérd meg, hogy a következő földi létben szerethetjük egymást!

A fiú elengedte a puha kis kezet. Nézte a lányt, aki nem egy ötéves hangján faggatta arról a másik világról. Egy olyan hang volt, aki már sok életet megélt, de visszajutva mindig őt kereste. Ő tudta, hogy soha nem lehetnek egymáséi. Sem itt, sem ott, ahol a szerelmek keservessé, de egyben csodálatossá teszik az emberek életét. Hányszor, de hányszor reménykedtek már a feloldozásban, de nem sikerült.

– Én most megyek le, te pedig 70 évvel később… – mondta végül nagyot sóhajtva. – Nem találkozhatunk. Sőt még az óceán is elválaszt majd bennünket. Én vénember testet öltök, mire te kisbabaként egy család öröme leszel. Nincs meg a reménye a mi szerelmünknek.

A kislány lehajtotta a fejét és a könnyek lassan gördültek végig az arcán. A fiú megdöbbenve nézte, hogy még képes sírni. Ezen a helyen, itt, ahol fehér vagy sárga fényben eltűntek az érzések, senki nem tudott már sírni. A könnyeiket mind lenn hagyták a Földön, ahol a helyük volt. Itt a szomorúság, a bánat ismeretlen volt. Ők mégis érezték egymást. Különleges kapocs volt köztük, amely még ebben a világban sem szakadt meg. Hogy lehet ez?

Vagy még nem voltak teljesen idevalók?

A fiú ráébredt, hogy valaminek történnie kellett, ha a kislány még könnyezni tud.

– Mit tettél odalent, hogy még most is érzel bánatot? – kérdezte tompa hangon.
– Nem tudom. Talán valami rosszat. Valami olyasmit, ami még itt sem bocsájtható meg.
– Olyan nincs…. Itt mindenki feloldozást nyer. Kérlek, ne sírj! Fogadd el, hogy nem szerethetsz engem.

A kislány megremegett. Hideg borzongás futott át rajta. Nem szeretheti ŐT? Vajon miért nem? Ki tilthatja meg, hogy szeresse?

– Várni fogsz arra, hogy visszajöjjek? – puhatolózott. A hangjából sütött a remény.
– Tudod, hogy erre magam sem tudom a választ. Hosszú földi évek várnak rám, és te addigra elfelejtesz. Itt még hosszabb a várakozás. Talán már az emlékeidben is csak köd leszek. Így van ez mindegyikünkkel.
– Soha nem leszel köd! Tudom. Én itt fogok rád várni ezer meg ezer évig is, ha lehet.

A fiú elmosolyodott. Hitte is, meg nem is. A szerelem itt, a felhők szélén, nem múlik el, ezt tudta, de helyette mindig jöhet valami más.

– Úgy érzem, eljött az ideje útra kelésemnek. Nézd, már nagyon várnak! – és lemutatott.

Valahol egy poros kisvárosban egy barna hajú nő enyhe mosollyal az arcán erőlködött.

A kislány bólintott. Valóban. Ideje volt az elengedésnek. És a fiú egyszer csak halványodni kezdett. Még utána nyúlt. Még meg akarta érinteni, de már késő volt.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here