Már maga a szó is beszédes. Nem azt jelenti, hogy szeretnem kell valakit feltétlenül. Nem kell örülnöm, ha hamis dolgokat mond, vagy tesz. A jóindulat azt jelenti, hogy elfogadom, hogy a másikban sok kellemes, hasznos és kiváló tulajdonság van. Úgy viseltetek iránta, hogy érezze, bennem is megvannak ezek. Nem akarom meggyőzni semmiről, nem térítem a magam igazára, csak hagyom, hogy megtegye, amit akar.
Eszembe se jut gúnyolni, megszégyeníteni, még akkor se, ha látom, hogy tettei nem mindig helyesek, szerintem butácskák a mondatai, amelyet harsog, vagy külsőleg-belsőleg nem felel meg az én elvárásaimnak. Manapság egyre kevesebb jóindulattal találkozunk a hétköznapokban. Mintha az emberek nem akarnának egymásnak jót. Az emberi természet sosem volt tele feltétlen elfogadással, szeretettel, de az elmúlt évtizedekben mintha a jóindulat is kiveszőben lenne. Pedig csak békén kellene hagynunk a másikat. Furcsa belegondolni abba, hogy az emberek azt hiszik, hogy ha nekik van igazuk, akkor rendben van a világ. Ha úgy érzik, hogy elérték céljaikat, joguk van másokat bírálni.
Egyre kevesebbszer vagyunk jók a gyengékhez, elesettekhez, idősekhez. Ez a fajta tolerancia már rég nem gyökerezik bennünk. Pedig esendők vagyunk. Elég egy fél napot eltöltenünk egy kórház folyosóján, és hamar rájöhetünk arra, hogy senki nem vesz rólunk tudomást. Csak egy beteg, egy sérült, egy várakozó leszünk a száz meg száz ember között, és nem áll meg a Föld forgásában, mert mi odakerültünk. Ha lenne olykor időnk megfigyelni másokat, látnánk, hogy a betegség valóban nem válogat, hiába hisszük, hogy bennünket elkerül. Majd magyarázzuk el magunknak, miért nem voltunk pozitívak a világgal szemben, amikor egy fehér ágyban kiszolgáltatva fekszünk. Sokan azt hiszik, hogy a betegség, a szenvedés csak azoknak jár, akik kiérdemelték. Azért lett rákos, mert folyton szomorú volt és szidott mindenkit, mondja valaki a boltban előttem. Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor talán jobbak lennének az emberek és csak gyilkosokkal, tolvajokkal lennének tele a kórházak.
A jóindulat mások felé türelmet és erőt feltételez. Megvárom, hogy a lassú ember átkeljen az úton, kibírom, ha nem én veszem el az utolsó süteményt a bolti pultról. Elviselem, ha valaki ügyetlenebb nálam és nem bírálom azonnal. Megpróbálom megérteni, miért jutott abba a helyzetbe, amiben van. Nem vagyunk a világ bölcsei, hibát hibára halmozunk, és még akkor se tanulunk, amikor már alig lehetne. Mégis jó lenne, ha elhinnénk, hogy önnön tökéletlenségünk mellett másoké is elfér. Akár mosolyoghatnánk is azokon az apróságokon, amelyeken felkapjuk a vizet. Az út, amelyen haladunk, mindannyiunk számára mást jelent. Kinek ez adatott meg, kinek az. Ha áskálódunk, szitkozódunk, nem lesz jobb nekünk. Egy balesetben az úton, senki nem kérdezi meg, hogy miért nem tudtál figyelni, miért csapkodtál és dühöngtél, amikor valaki megelőzött, hiszen épp haldokolsz vagy jajgatsz a sérüléseid miatt.
A bajban egyformák vagyunk. És baj bármikor érhet bennünket, talán ezt kellene figyelembe venni, amikor elfeledkezünk magunkról, és beszólogatunk. Ma még jól vagyunk, másnap ébredhetünk úgy, hogy mások kedvességére, segítségére szorulunk. Azonnal rá fogunk döbbenni, hogy a pénz milyen keveset ér. Lehet akármennyink, ha fájdalmaink vannak, ha szenvedünk, senki helyettünk nem fog érezni. Félelmeinket, szorongásainkat nem lehet beváltani forintra, euróra, mondván, vegye át valaki.
Talán megérné nem kivárni a legnagyobb kínt, hogy rájöjjünk, nagyon fontos, hogy mások miként viszonyulnak hozzánk. A jóindulat épp oly megfizethetetlen, mint más boltban nem kapható dolog: a türelem, az odafigyelés, a törődés és az egészség. A szeretetet szándékosan nem említem, mert mint már mondtam, jóindulattal akkor is fordulhatunk ismerősök és ismeretlenek felé, ha nem szeretjük őket. Elég, ha van bennünk emberség. Milyen jó lenne, ha nem hagynánk kiveszni ezeket a világból csak azért, mert a pénz után futkosunk, amellyel időt szeretnénk vásárolni, hogy legyen, ha épp több pénzt akarunk keresni!
Kép forrása: Pinterest
