A kellék-szerető

Egyik barátnőm minap azt mondta, hogy a nőket két csoportba lehet osztani: feleség és szerető. És azonnal közölte, hogy én a szeretőébe tartozom, mert túlságosan független vagyok. Aki pedig nem tud, főleg nem szeret alkalmazkodni, az előbb-utóbb szerető lesz. Elgondolkodtam ezen. Valóban ilyen egyszerűek lennénk, mi nők? Csak az számít, hogy unalmasak vagy nem unalmasak vagyunk? Élvezzük-e a takarítást, mosást vagy sem, a szexet meg hárítjuk, mert feleségként a fejfájás beletartozik a munkaköri leírásunkba? A szerető meg mindig illatos, tettre kész, és ahogyan barátnőm utalt rá, túlságosan független? A második, kevésbé vonzó kategóriának valóban tartozéka, hogy a nő, férfi nem tud alkalmazkodni? Nem hiszem, hogy így lenne.

A szeretői státusz nem úgy alakul ki, hogy annak járható útján elindul a szerencsét próbáló királylány vagy királyfi. Mindannyiunk életében ismerős az a szituáció, amikor robban a bomba a szomszédban, a baráti körben, a munkahelyen, mert valaki megcsalt valakit, és titokzatosan suttogják, hogy hűha, szeretője van. Nem újdonság, nem világrengető dolog, de az évszázadok alatt megítélése jórészt alig változott. Egyszerűen a házasságban élő fél képviseli a jót, a betolakodó harmadik, pedig a rosszat. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy minden kapcsolathoz minimum ketten kellenek. A szeretőnek nagyon sok negatív szinonímája van. Mégis, ha belegondolunk, furcsa, hogy azt a nevet kapta eredetileg, hogy szerető. Valaha férj és a feleség is szerető férj és feleség volt, de valahogy elfelejtődött, és a szürke egymásra húzott napok tolakodásában ez elmúlt. És ekkor, nem is oly váratlanul jött valaki, aki szerető lett. Volt ebben tudatosság? Meglehet. Volt ebben valami nyitás? Valószínűleg igen.

 
 

Mit pótol a szerető?

Merthogy pótol, az biztos. Rés van a pajzson. Lehet kisebb, de lehet, hogy már megfoltozhatatlan. Talán figyelmet és elismerést. Ez az, amivel csínján bánunk. Valljuk be, nagyon szeretünk kritizálni, nőként pletykálni a párunkról. A férfiak meg nem kibeszélik a nőket, hanem a másik nőnél keresik a dicséretet. Az elején valóban könnyű dolga van a szeretőnek. Azt adja, amire a legnagyobb szükségünk lenne az évek során: jó szóra, törődésre és bókokra. Mert higgyük el, a férfiak ugyanúgy vágynak ezekre, mint mi nők.
Ha a nő keres, talál szeretőt, hasonlókat vár el, pótoltat. Szeretné, ha észrevennék, hogy talpraesett, ügyes, új a frizurája, gondoskodó, de nem takarítónő saját házában. Nő szeretne maradni akkor is, ha szarkalábak vannak a szeme körül, vagy ha megereszkedett a bőr hasán.
A férfi hasonlókat szeretne, de nála az elismerés más formája dominál. Nem a külsejében való változásokat akarja láttatni, az kevésbé értékelendő a számára. Viszont ötleteit, vicceit, munkáját, a családjáért tett erőfeszítéseit szeretné szavak formájában visszahallani. Ehelyett nem dicsér a feleség, mert neki természetes, hogy a férj ügyes kezű, elintéz mindent, megteremti az anyagiakat. Nem dicsér a férj, mert a feleség hajának formája, hossza számára lényegtelen. Hogy a főztje kiváló, megszokta. Egyéb kiválóságait szintén. A megszokás megöli a régi jót. És így aztán mindkét fél megcsömörlik.

Ekkor lesz szükség a kellékre, a szeretőre, aki elvégzi fent említetteket. Jól, lelkesen és kezdetben örömmel. Alkalmazkodik, ahogy a barátnőm mondta, mert alkalmazkodnia kell. Ez a feltétele a kapcsolat kibontakozásának. Elvégre a hely és az idő nem mindig áll a felek rendelkezésére, és a titok hirtelen fűszere lesz a kapcsolatnak. És mint tudjuk, a fűszerek adják meg az étel ízét. Ahogy az életét is az újdonság. A szerető olyan tükör, amelyben hirtelen mindenki jobban fénylik az évek alatt elhomályosult képénél. Csak jót látnak benne. Ez a legjobb csali a világon.
A szerető valóban szerető szemmel tekint ránk. Ezt már rég elfelejtettük, és nem is gyakoroljuk. Újra dicséretet kapunk valamiért, amiért semmit nem tettünk. Otthon kicsit átlátszóak vagyunk, az új helyzetben pedig ragyoghatunk nulla erőfeszítéssel. Ezt adja a szerető. Ragyogtat.  Nehéz ennek ellenállni, mert hiába apa, anya, férj vagy feleség valaki, legbelül mégis nő és férfi. Hiú, dicséretre szomjazó, és esendő.

Az alkalmazkodás azonban csak időleges, mert a szerető is megszokottá lesz egy idő után. Ha beleszerelmesedik az újba, azonnal veszíteni kezd az alkalmazkodó képességéből. Követelőzik, megsértődik, és féltékenykedik. Ez a helyzet azonban már ismerős. Ezt nem szokta díjazni senki. Ebből menekült el. Az elvárások lökték ki a házasságból.

Hogy van-e tanulnivalónk mindebből? Biztosan. Talán több figyelemmel kellene fordulnunk a rózsánk felé, amit gondozhatunk, ahogy a kis herceg. Talán, ha megtanulnánk értékelni, ami a miénk… Vajon az emberi természet mi az ördögért van fordítva bekötve? Miért az után kapaszkodunk oly nagyon, amit nem kaphatunk meg? Nincs jó válasz… Ezek vagyunk… Jók, rosszak, emberek…

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here