Már figyelte egy ideje. Amikor a nő kiszállt az autóból és elindult a járdán, már akkor kint kávézott az erkélyen és őt nézte. Még akkor is hallotta a tűsarkú koppanását, amikor ez képtelenség volt, hiszen a fiatal lány már kinyitotta a ruhaüzletet és eltűnt annak üvegajtaja mögött. Mindig ugyanakkor tűnt fel, ugyanott parkolt, és ugyanakkor indult haza. Martin elment munkába, onnan rohant vissza, hogy még láthassa, ahogyan a nő visszaszáll az autójába és elhajt.
Három hete így ment, és a helyzete egyre kétségbeejtőbb lett. Voltak napok, amikor előbb elindult el a munkából csak azért, hogy még láthassa, amint bezárja a boltot. Összeveszett a főnökével, nem tudott koncentrálni a feladataira, egyre több hibát követett el. Elképzelte, milyen lenne megcsókolni és éjszaka maga alá gyűrni, mit szólnának hozzá a rokonok.
Gyakran leült az íróasztala elé és tervet írt arról, hogyan hódítsa meg. Kivett egy nap szabadságot, reggel felkelt, lefürdött, megborotválkozott, megfésülködött, befújta magát parfümmel, kiválasztotta a legjobb farmerét, kivasalt egy fekete inget, majd kilépett a lakásból. Hűvös volt, csípte a szél a tarkóját, miközben elsétált egy virágüzlethez, és vett egy szép csokor vörös tulipánt – nem rózsát, az már olyan elcsépelt. Izgult, hogy ostobán fog festeni, ha munka közben zavarja, de mit tehetne? Várja meg, amíg végez? Biztosan elfárad, siet haza, nem, jobb, ha reggel lepi meg, amíg az üzletben nincs sok vásárló, és egy kevés időt szakíthat rá. Egyre idegesebb lett, ahogyan a zebrához állt. Érezte a saját izzadságát, elgyengült a térde, miközben átsétált a zöld jelzésnél az út túloldalára. Megállt a kirakat előtt, leengedte maga mellett a virágot és úgy tett, mintha az öltönyöket nézegetné. Belátott a kis üzlettérbe, ahol ott állt ő, a kassza mögött gyönyörű, mohazöld ruhában, amely kiemelte vékony derekát és kerek csípőjét.
Egyre jobban remegett a keze. Úgy érezte, hogy elájul, amikor a nő elindult felé. Azt hitte, káprázik a szeme, talán a kirakathoz megy, hogy elrendezze, de nem. Kilépett az utcára és megszólította.
– Martin! Este át akarom adni az örökségedet. Ötig dolgozom, átmegyek, ahogyan szoktam.
A férfi arca falfehérré változott. Nem ismerte a nőt. A hasonlóság csak a véletlen műve. Tudta, hogy azért szemelte ki magának, mert olyan, mint az édesanyja. Fiatalabb volt, de a mosolya, a szeme, még az arcvonásai is… Annyira magáénak akarta. Csak az övé lehet, senki másé.
– Én hoztam… – Dadogott, köszönöm átnyújtotta a virágokat.
– Tulipán? Köszönöm. Édesanyád kedvence volt, ugye? Beszélned kellene a testvéreiddel, nagyon aggódnak miattad. Félnek, hogy túl sok volt ez neked egyszerre. De megértem, ha még időre van szükséged.
A férfi nagyot nyelt, majd szó nélkül sarkon fordult és hazament. Nem akart erről beszélgetni. Másnap egy gyönyörű nőt pillantott meg, miközben az erkélyen kávézott. Sosem látott még hasonlót sem. A szépség korán érkezett, kinyitotta a szemközti ruhaüzletet, nyilván ott dolgozhatott. Amikor Martin hazafelé ment, éppen elkapta, ahogyan a nő beszáll az autójába és elhajt. Eldöntötte, hogy elcsábítja, kerüljön bármibe.
