A nő pirosban

“Szeretem, ha egy nő pirosat visel, azt jelenti, bízik önmagában.” Karl Lagerfeld

A piros sosem semmitmondó. Olykor veszélyes, máskor kihívó, szexis és messziről ragyogó. Keveset hordunk pirosat. A nő, ha el akarja érni, hogy minden szem rá szegeződjön, merész lesz. Merész, ha pirosban mer végigvonulni az utcán. Legyen az egy piros szandál, egy rúzs vagy csak egy táska. De a ruha az igazi. Azt mutatja, hogy a ruhát olyan nő viseli, akiben van spiritusz. Életre kel benne. Nem lehet ejtett vállal, görnyedten elsunnyogni, mert ez a szín kiabál. Azt lükteti messziről, hogy a NŐ tudja, hogy ő nő. Nem hivalkodni akar, nem közönséges módon kiált a világba, hanem csak egyszerűen belebújik a csinos ruhába és a ruha helyette beszél.

A ruha jelzi, hogy hisz önmagában. Azért mert bombázó? Mert 40 kiló? Vagy mert hosszú lábai után nyakukat nyújtják a férfiak? Nem feltétlenül. Nagyon kevés nő érti meg, és fogadja el, hogy a kisugárzásnak nincs köze a kilókhoz. Nincs köze a modellalkathoz. Nem számít, hogy aprócska vagy, vagy nyúlánk. A nő, aki rendben van önmagával, mindegy mennyit mutat a mérlegen. Lehet párna a derekán, vastagabb a vádlija, pocakja meg gömbölyded, ha úgy tud lépkedni, hogy egy férfinak sem jut eszébe őt nézve, hogy nem álomméretekkel rendelkezik.

 
 

Legtöbben ezt nem értik.

Oly mértékben vagyunk a magazinok, reklámok rabjai, hogy csak a tökéletes bőrű, sovány, karcsú és kőkemény fenékkel rendelkezőkről hisszük, hogy igazi nők.

Ha ez így lenne, akkor a hétköznapokban a fitness edzők lennének az élet királynői, mert remek testtel megáldottak, hiszen hosszú órákon át formálják magukat. Ügyelnek az étrendre, vitaminokra, a kellő mennyiségű fehérjebevitelre, és természetesen a végtelen sok mozgásra. Nem tudom, vajon boldogabbak-e, mint a cukrászdában dupla tortaszeletet majszolók, vagy azok, akik otthon főznek egy körömpörköltet, mert jól esik nekik.

Nagyon erős külső ráhatásoktól szenvedünk. Évtizedek óta sulykolják belénk, hogy soha nem lehetünk tökéletesek. A magazinok címlapjai nem öregszenek és a rajtuk lévők sem, mert a photoshop remekül végzi a dolgát. Eltörlődik minden narancsbőr, gödröcskés, pattanásos bőr, gyűrött térd. Vékonyodik a derék, a comb és keskenyedik a kar, mert az vonzó. Mi mégis a képnek hiszünk, mert oly tökéletes és még tökéletesebben fájdítja a szívünk, döngöli földbe az önbizalmunk.

Ideje van a változtatásnak. Kell az a piros, még ha szokatlan is. Akkor is, ha nem illik a hajunkhoz vagy a bezárt lelkünkhöz. Nem ördögtől való. Fel kell venni, és úgy kell lépkedni a kopott aszfalton, mintha legalább három férfi csorgatná a nyálát utánunk.

És meg fogunk lepődni… Mindegy, hogy hány évesek vagyunk… Felemelt fejjel, mosolyogva érdemes csak a csillagokra nézni. Nappal is.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here