A segítő – 16. rész – 3 évvel később

– Tudok valamiben segíteni? – kérdezte a nő, miközben fel és alá járkált a lakásban.
– Anya, már háromszor kérdezted, és még mindig az a válaszom, hogy köszönöm, nem. Boldogulok. A kaja készen, a lakás csillog, minden össze van pakolva. Nyugi. Kérlek – nyugtatta Márk az anyját, mert már egy kicsit idegesítette ez a felesleges zsizsegés.

A sorozat többi részét itt olvashatod

– Mennyire jó lenne, ha apád is itt lenne velünk – mondta az ablakhoz lépve a mindig elegáns, de az utóbbi időben egészen megöregedett asszony.
– Igen – válaszolta kurtán Márk, mert kicsit kételkedett abban, hogy az öreg Miklós képes lenne vele örülni, ha itt lenne… 

 
 

Apja halála óta az anyja feltűnően sokat van Pesten, ilyenkor egész nap csavarognak a szigeten, vagy sütnek-főznek, tévéznek, pihennek. Márk nem tudta, hogy mi ennek a gyakori látogatásnak az igazi oka… talán a magány, amely gyötörte megözvegyült anyját, vagy az, hogy ő igazából régebben is szeretett volna többet találkozni velük, csak az öreg előtt nem merte ezt felvállalni? A lényeg, hogy itt van. És, hogy elfogadta Évát. 

– Anya, megtennéd, hogy leviszed Byront? A futtatóban ilyenkor kevesen vannak, nem kell félned a többi jószágtól – biztatta Márk gyakran feleslegesen aggódó anyját.
– Pont most? Egyedül? Hát, nem is tudom. Jó, de nem leszek oda sokat, rendben? Itt akarok lenni veletek – magyarázkodott sután, amikor hirtelen megszólalt Márk telefonja.

– Igen? Igen. Jó. Indulok – pattant fel a férfi a kanapéról. – Köszi, anya, hogy leviszed Byront. Egy óra, és itthon vagyunk!

Az ajtó hatalmasat csattant, a nő pedig egyedül maradt a kis lakásban. A kutyára nézett, aki a konyhakövön fekve várta, hogy végre valaki vele is foglalkozzon.
A séta mindkettejüket felfrissítette. Mire visszaértek, a lakás még mindig üres volt. Jól esett belépni a meleg szobába, és egy forró tea szürcsölgetése közben a kinti deres-havas háztetőket nézni. 
A kutya egészen az asszony keze ügyébe feküdt, és nem is volt hiú a reménye: rögtön cirógató kezeket érzett puha bundáján. “Tudod, Byron, sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt ülök egy pesti lakásban, és egy vakvezető kutyát fogok simogatni. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar elvesztem a férjem és a vagyonom nagy részét… és azt sem, hogy egy látássérült nő lesz a menyem. De tudod, mit mondok én neked? Hogy egyszer minden jóra fordul… most például nagym…”

A kulcsok csörgése felrázta a kutyához intézett monológjából. Felpattant a fotelből, és az üres csészét a kis asztalkára tette. 

Márk nagyra nyitotta az ajtót, és besegítette Évát, aki azonnal gombolni kezdte a kabátját. A két kis csomag az előtérben arra várt, hogy Márk is kibújjon a kabátból, és bevigye a nappaliba. 

– Na, szia, anya, megjöttünk – mosolyodott el a férfi, és az anyja felé fordított a két szuszogó csomagot. – Hadd mutassam be Szentirmai Kadosát és Karinát. Az unokáid – csuklott el a férfi hangja hirtelen. Hiába, egyetlen férfi sem készülhet fel igazán az apaságra: más beszélni róla, és más látni, megélni, tapintani és belélegezni.

Éva csendesen magához hívta a kutyát, majd elindult a kanapé felé. Már alig várta, hogy hazaérve kicsomagolhassa, és magához ölelhesse a két apró csodát.

– Egy fiú, egy lány. Tudod, ahogy az vidéken illik – jegyezte meg epésen Márk, az anyja pedig tudta, hogy Miklós szavait idézi.

– Hidd el, fiam, ő is boldog lenne, ha most láthatná Kadosát és Karinát. Szuper szülők lesztek, Márk és Éva. Nagyon szeretlek titeket. 

fotó: Pinterest

1 hozzászólás

  1. Szuper történet, remek bejezés. Nagyon – Nagyon jó cikkek, imádom őket. Gratulálok hozzá 🙂

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here