A segítő – 8. rész

“A búcsú is könnyed és vidám volt… valahogy mindenki érezte, hogy ez a nap valami izgalmas, boldog időszak kezdete…”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Éva nagyot nyújtózott meleg takarója alatt, résnyire nyitotta szemét, és egyszerre érzelmek egész kavalkádja árasztotta el. Mi van vele? Kellett pár perc, mire rendbe szedte a gondolatait, és összeszedte, mi is van benne pontosan.

Boldogságot érzett amiatt, hogy végre tetszik neki egy férfi. Egy férfi, akit okosnak, határozottnak, nemesnek és erősnek lát. Aki olyan… igazi. Nem tesze-tosza, nem nagyképű, nem játszmázó. Hanem… olyan hús-vér pasi. Persze, nyomasztotta mindaz, amit Piroskától és Juci mamától hallott. Hogy tehetős családból származik, meg, hogy másfél éve még egy egész komoly kapcsolata volt… Ezek a dolgok olyan esélytelenné tették számára azt, hogy esetleg Márk és ő egy pár lehetnének… 

 
 

Az sem volt teljesen egyértelmű, hogy mit érez Zsemlével kapcsolatban. Persze, az világos, hogy a kutya, főleg most ettől az enyhe mérgezéstől is, egyre gyengébb, tompább. Rendesen kiszolgálta az idejét, lassan hét éves lesz… tudja, hogy el kell engednie. És Juci mama tényleg méltó gazdája lenne Zsemlének. De azért mégis… az elválás gondolata szinte megfojtotta. Meg persze az elválás utáni időszak is… Vajon kap másik vakvezető kutyát? Piroska biztosította afelől, hogy igen. De ha kap is… vele is újra össze kell majd szoknia. Nem lesz könnyű időszak. Akarva-akaratlanul is össze fogja hasonlítani őt Zsemlével… 

Miközben ezeken agyalt, Zsemle egyre nyugtalanabbul fészkelődött a helyén. “Le kéne vinnem Zsemlét. Meg persze kéne venni valami harapnivalót is… Na, megyek, összekapom magam.” – mormogta félhangosan.

Mire visszaért a lakásba, már egészen friss és könnyed volt, megszabadult a nyomasztó gondolatoktól, a sok kettős érzéstől. Igen, ezt az egyet megtanulta akkor, amikor elvesztette a látását: mindig a jóra kell nézni, és minden rosszból kihozni valami pozitívumot. “Ebből a napból például azt kell kihoznom, hogy végre végeznem kell a gépelési munkával, és el kell küldenem az anyagot a megrendelőnek. Aki a teljesítés után fizet. Azaz lesz egy kis extra pénzem. Ez jó. Ez a mai terv.” – összegezte elégedetten. Ezért is volt jó, hogy Zsemlével élt. Nem tűnt úgy, mintha magában beszélne. A kutya mindig együttérzően végighallgatta őt.

Márk persze mit sem tudott Éva nagyratörő terveiről… ő egészen más tervet eszelt ki. Nem volt ugyan híve a meglepetés randiknak – egyszer Enikőt lepte meg, de nem lett épp jó vége – most mégis ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy lássa a nőt. Arra gondolt, hogy visz neki egy ebédet és egy kávét… aztán, ha nem lesz otthon – bár hova is mehetne covid idején – vagy, ha elküldi, hát annyi… akkor hazamegy. 
Az illatos kis dobozkákkal és a két termosz pohárral már nem volt olyan könnyű egyensúlyozni, de megoldotta. Nem is értette, mi mozgatja igazán… érezte, hogy ha elengedné a gyeplőt, pillanatok alatt beleszeretne ebbe a humoros, önálló, kutyabolond nőbe, de tartott is tőle, hogy… hogy egy vak nő legyen a párja. Az olyan ijesztő és szokatlan, nem? Hogy vajon a sok agyalás, vagy a sietős léptek dobogtatták-e meg a szívét, nem tudta, de az biztos, hogy a ház előtt egy percre megállt, hogy rendezze ziháló légzését. Aztán felcsengetett.

– Halló? – kérdezte Éva meglepetten.
– Halló. Szia, Éva. Márk vagyok. Gondoltam, hozok ebédet. Meg kávét. Felmehetek? – kérdezte Márk magabiztosan.
Peeersze… Gyere. Nyitom – mondta Éva, és már berregett is a rozsdás vasajtó. 

Éva dús hajkoronával keretezett, nőies kis arca már messziről elkápráztatta Márkot – az ajtón kikukucskálva várta őt, és ezt olyan kedves gesztusnak találta. Szívesen megkérdezte volna Évát, hogy miből tudta, hogy ő ért fel a szintre, és nem a postás vagy a szomszéd, de Éva, mintha a fejébe látott volna, már mondta is a választ: “A lépteidből és az illatodból már tudtam, hogy megérkeztél!” Ettől a mondattól aztán még inkább elzsibbadt a szíve. De rég mondtak már neki effélét!

A kis konyha tiszta volt és világos. Épp, hogy le tudtak ülni egymás mellé, de nem is ez volt a lényeg. Márk pontosan tudta, hogy mi a fontos… mit nem adott volna egy meghitt, csacsogós, vidám ebédért a családi házban… de ott mindig csak a keserűséget rágták, és a felületességet kavargatták, még akkor is, ha rogyásig volt a hatalmas asztal.

Éva egész idő alatt felszabadult volt és vidám. Márk elmélázva gyönyörködött ebben a varázslatban. Olyan elképesztőnek hatott, hogy itt van egy vak lány, aki megnevetteti, miközben a világ tele van tökéletes, de savanyú csajokkal. Legalábbis az elmúlt egy évben, amióta Enikőt elengedte a szívéből, és találkozgatni kezdett lányokkal, abszolúte ez volt a tapasztalata. 

Éva megint, mintha az agyában olvasott volna, hirtelen kapcsolódott a gondolataihoz.
– Olyan fura, hogy itt vagy. Én, amióta elvesztettem a látásomat, nem is nagyon találkozgattam senkivel, főleg nem látókkal. Persze, volt pár barátom, és sosem volt különösebben téma az, hogy nem látok… de azért csak különös, hogy egy ilyen srác, mint te, velem akar időt tölteni… Már ne értsd félre… de szerintem te kaphatnál jobbat is.

Márkot szíven ütötte a témafelvetés és főleg ez az utolsó félmondat. Vajon mit hallott róla a lány, hogy így beszél? Lehet, hogy tudja a családi hátterét? Remélte, hogy csak blöfföl, és nem tud róla semmit… 

– Nem vagyok egy csapongó figura. Bírom azokat a nőket, akik mernek önmaguk lenni, akik nem játszmáznak. Persze, az sem mindegy, hogy hogy néz ki, de… szeretem a klasszikusan szépet, és te… ömmm. Kérdezhetek valamit? – terelte a témát Márk, ahogy csak tudta.
– Hát hogyne, bármit – mondta Éva, de nagyjából tudta is, hogy mit fog kérdezni a srác…
Te honnan tudod, hogy hogy nézel ki? Mármint, ne haragudj, de te emlékszel az arcodra, még abból az időből, amikor…? – harapta el a mondatot Márk.

– Igen, még vannak emlékeim az arcomról, de akkor ugye még csak húszéves voltam. Hogy azóta hogyan változtam, mások mennyire látják rajtam az öregedést, azt nem tudom… nem szoktam effélét kérdezni. Osztálytalálkozóra sem mentem, mert akkor még nem voltam jól lelkileg, és nem hiányoztak a szörnyülködések… Az új életemben igyekeztem továbbra is normálisan öltözni, sportolni, sőt még sminkelek is, ami nyilván egy hiúsági dolog, de nekem szükségem van rá. Szóval, így. Nekem sem a külső a legfontosabb – sem férfi, sem nő esetében – én már a szívemet használom, ha meg akarok ismerni valakit. Jobban működik, mint a szem, elhiszed? – kérdezte Éva, és elmosolyodott.

– El. Elhiszem – válaszolt Márk, és ujjbegyével végigsimított Éva arcán. Tökéletes pillanat lett volna egy csókra… de a férfi még nem merte megtenni. Vajon csukott szemmel csókolóznak a vakok? – villant be neki, de ezt már végképp nem merte megkérdezni.

Segített a lánynak összepakolni, majd elbúcsúzott Évától és Zsemlétől. 

Fura, de most az egyszer egy kicsit örült, hogy maszkot kell viselnie… így legalább nem nézik bolondnak, hogy mosolyogva sétál az utcán.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here