„Hogy a későn elfogyasztott kávé, vagy valami más miatt, nem tudni, de Éva szemére hosszú órákon át nem jött álom…”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Hétfő délelőtt Márkot kész tények elé állította az élet: pár kolléga gyengélkedése, vagy a gyerekeik online oktatása miatt nem maradt más, mint hogy ő vigye a munka oroszlánrészét. A beosztása így elég lehetetlenre sikerült, azaz szinte semmi szabadideje nem maradt a hétre.
Vagy éjszakai telefonos ügyeletre osztották be az állatorvosi klinikán, vagy műtéteknél asszisztált, vagy a patikában segített. Úgy tűnt, Juci néni, Éva és Zsemle zebegényi nagy találkozására várni kell. Legalább egy hetet. Tisztelte annyira az idős nőt, hogy nem akart sem nagyon korán, sem nagyon későn menni, arról nem is beszélve, hogy a pandémia miatt mindent ezerszer végig kellett gondolni, agyon kellett szervezni. Hiszen segíteni akart a két nőnek, nem pedig ártani…
Juci nénit a nagymamájaként tekintette, remek társaságnak tartotta, és imádta a főztjét is… Évához meg valami eddig sosem tapasztalt érzés vonzotta… azt egyértelműen tudta, hogy nem sajnálja vagy nem holmi emberi, beteges kíváncsiság hajtja hozzá, hanem valami mélységes mély vonzalom: valahol a szerelem és a féltve óvás között…
Úgy tűnt, a vasárnap az egyetlen nap, amikor már nem lesz annyira zombi, hogy autóba üljön és elvezessen Zebegényig, és egy egész napot a projektre tud szánni. Elég arcátlannak tartotta, hogy így kábé meghívassa magát Juci nénivel vasárnapi ebédre, de hát nem volt mit tenni… Először Évát hívta fel, neki teljesen jó volt a hétvége, ő akkor nem dolgozott általában. Juci néni is hasonlóan rugalmasan állt hozzá a dolgokhoz: a szomszédasszonya rendszeresen bevásárolt neki, így a csigalevest és a rántott húst simán beígérte Márknak. Aranyszívű egy nő volt, kétségtelenül.
A mozgalmas hét során Márknak annyi ideje maradt hogy egyszer-kétszer ráírjon Évára, hogy hogy van. Arra már rájött, hogy a vakok is tudnak messengerezni, de az meglepte, hogy Éva még smileykat is használ. Persze, nem merte megkérdezni, hogy honnan tudja, hogy az a smiley éppen szomorú vagy nevetgélős… ahhoz még bátorságot kell gyűjtenie, hogy ilyeneket meg merjen kérdezni…
Vasárnap reggel nyolcra beszélték meg a találkozót, amikor Márk elmegy Éváért és Zsemléért, és együtt kiautókáznak a festői Dunakanyarba… Márk bekötötte Zsemlét, mert előrelátóan szerzett egy kutyás biztonsági övet is, Évát pedig az anyósülésre invitálta, majd gondosan becsukta az ajtót. Izgatottsága elnyomta a fáradtságát. Úgy érezte, mintha a barátnőjét vinné haza bemutatni… bár jó ideje nem volt barátnője, a családját meg úgysem érdekelte volna…
Az autó gyorsan falta a kilométereket, miközben ők egyre könnyedebben társalogtak, és mélyebb témákat beszéltek át. Márk rutinosan kanyarodott fel a hangulatos kis házhoz, és segített Évának is meg a kutyának is kiveckelődni a kocsiból. Juci néni nem volt rest izgatni a szomszédokat: a nyitott konyhaablakon eregette ki a mindig fenséges rántott húsok páráját.
– Juci néni csodásan főz, süt, majd meglátod… – mondta Márk, bár még mindig olyan nyögvenyelősnek érezte, hogy egy vak embernek azt mondja, hogy “meglátod”.
A két nőben nem volt efféle gát, boldogan köszöntötték egymást, és rövid időn belül jóízű csacsogásukkal telt meg a házacska.
– Márk, megtennéd, hogy a kertben meglesed a csapot? Én nem tudom, hogy kell visszakapcsolni, de már nem mondanak fagyot, így jó lenne, ha be tudnád üzemelni nekem – kérte meg Juci néni Márkot, aki azonnal ugrott is, hogy segítsen fogadott mamájának.
– Adhatok valami kis finom falatot Zsemlének? – fordult oda most Évához.
– Egy kicsit később, ha nem gond. Jó lenne, ha meg tudnék mutatni pár parancsszót, és ha teljesíti, tud neki adni jutifalit – válaszolta Éva kedvesen.
– Hogy micsodát, bocsánat? – nézett rá kerek szemekkel a mama.
– Jutalomfalatot. Zsemle nagyon motiválható, ha ételt kap, ilyenek a labradorok. De majd mindent elmondok, ha… ha szimpatikusnak találja Zsemlét – mondta kicsit elszontyolodva Éva.
– Akit Márk szimpatikusnak tart, azt én is. Hát, nem tudom, mióta ismeritek egymást, de, gondolom, te is látod, hogy ez a fiú egy ritka kincs. Nem is értem Enikőt. Bár nekem lett volna ilyen hűséges társam… – mesélte Juci néni.
– Nem tudom, ki az az Enikő. De Márk tényleg jófej – vonta meg a vállát Éva.
– Enikő az unokám. Másfél éve szakított Márkkal, mert neki meg kellett valósítania magát Németországban… Na, persze ott össze is jött valakivel, nem is tervezik a hazaköltözést. Enikő és Márk az érettségi előtt lettek egy pár, és egész fiatalságukat felemésztette a se veled, se nélküled kapcsolat. Márk állatorvos lesz, Enikő grafikusnak tanult. Más-más városban, más-más barátokkal töltötték idejük nagy részét. Az lett volna a csoda, ha együtt maradnak. De én azért reménykedtem benne. Márk jó fiú – fejezte be Juci néni az áradozást.
„Nos, a mama kissé más színben tünteti fel Márkot, mint Piroska… ennek ellenére persze jó lesz vigyázni.” – agyalt Éva, a kávéját kevergetve.
Az ebéd finom volt, a délután pedig jó hangulatban telt. Zsemle, mintha csak megérezte volna, milyen tervet eszeltek ki a kétlábúak, nagy szeretettel dörgölőzött Juci nénihez, aki nem fukarkodott a jutifalikkal.
A búcsú is könnyed és vidám volt… valahogy mindenki érezte, hogy ez a nap valami izgalmas, boldog időszak kezdete…
Folytatás vasárnap
fotó: Pinterest
