A síró-mosolygó csomag – 2. rész

Keservesen telt az éjszaka. Óránként felriadt. Attila békésen szuszogott, pedig ő sem fogadta könnyedén a hírt. Annyira mégsem borult ki, mint Edit. Sejtette, hogy egyszer bekövetkezik. Így kellett lennie.

Edit karikás szemmel és lüktető halántékkal ébredt. Addig mosta hideg vízzel az arcát, amíg teljesen ki nem pirult. Úgy nézett ki, mintha lázrózsák borították volna a bőrét. Még mindenki aludt. Csinált magának egy erős kávét és várt. Arra, hogy túl legyen a mai napon. Arra, hogy egyszerűen túlélje ezt a pár órát.

 
 

Kinn szokásosan ólomszürke volt minden. Egy csepp fény sem olvasztotta meg ezt a félhomályt. Talán, ha sütne a nap, könnyebb lenne, vigasztalta magát.

Egy vékonyka hang riasztotta fel a tehetetlen várakozásból.

– Anyuci, fáj a pocakom – panaszolta neki Lizi. A kék szemek csodát várva néztek rá.
– Gyere, megsimogatom – nyúlt a kislányért, hogy ölébe emelje. – Hol fáj, mutasd édesem!
– Itt meg itt – hangzott a nyűgös válasz. Kezecskéjével rábökött azokra a helyekre, amelyeket legjobban fájlalt.
– Kezdjük azzal, hogy adok rá gyógyító puszit! Utána iszol egy pohár vizet, és elszaladsz vécére, jó? – mondta neki lágyan a haját simogatta.
– Jó.

A pocakfájós ügy pillanatok alatt meg is oldódott, amikor hallotta, hogy mennie kell popsi törlésre.

Edit maga sem tudta hogyan, de tíz óra lett. Csengettek. Az ajtóban állt a csontsovány Vica egy kigyúrt, barna izomköteggel. Edit gyökeret vert a küszöbön, mint egy védőbástyaként. Aztán észbekapott.

Restelkedve tessékelte be őket. Attila a nappaliban a laptopja előtt ült, a lányok pedig a sarokban pakolgatták a babakonyhát.
Csak egy pillanatra néztek fel, annyira el voltak merülve a játékban.

Edit Vica arcát figyelte. Látta, hogy tekintete mohón keresi a kislányáét. Ez nagyon fájt neki. De próbált józan maradni.

– Lizike, gyere ide hozzám! – guggolt le a lányokhoz Vica. Mindketten ránéztek, de egyik sem mozdult. – Adj egy puszit nekem!
Lizi Editre nézett, de semmi hajlandóságot nem mutatott rá, hogy megtegye, amit kérnek tőle.

Edit nem akarta utasítani a kislányt. Miért tette volna? Egy idegenhez küldje? Vica nem az anyja. Az elmúlt két évben nem volt az. Csak megszülte és lepasszolta.

Vica türelmetlenül felállt, és közelebb lépett a kislányhoz. Mozdulatában benne volt az ölelés, de visszafogta magát. A szeme hideg maradt.
Lizi érezte a feszültséget a levegőben. Tudta, hogy valami nincs rendben, de nem értette mi.  Hirtelen felállt és Edithez rohant. Átölelte a lábát, és nem engedte el.

Az az egy óra alatt, amíg Vica Márióval ott volt, végig Edit mellett maradt. A nő kávét főzött, mosolyt erőltetve az arcára faggatta a férfit, hogy mik a tervei Vicával. Kiderült, hogy külföldre készülnek, mert itthon már nem lehet megélni a fizetésből. Külföldre… Úristen! Akkor talán soha többé nem látja viszont Lizit. Csak ez zakatolt a fejében.

Vica csevegett, nevetgélt. Az első kínos incidens után visszatért belé az élet. Nézegette az elegánsan berendezett nappalit, és még Attilához is volt egy-két szava, aki igen mogorván bújta a gépét. Az egész szinte kedélyesnek tűnt. Elviszik, elviszik… Ez lüktetett Edit fejében…Nem bírta tovább. Meg kellett kérdeznie.
– El akarod vinni a kislányt? – A hangjából sütött a kétségbeesés.
A húga felnevetett. Látszott rajta, pontosan tudta, hogy ez járt nővére fejében. És élvezte a hatalmát.
– Ezt gondoltad, amikor felhívtalak? – nézett rá gúnyosan. – Megijedtél?
– Gonosz vagy! Hagyd ezt abba! – rivallt rá a nővére.

Márió elvörösödött, mintha őt szidták volna. Egy pillanatra kibújt a lélek az izomrengeteg mögül.
Attila felnézett. Keze remegett.
– Ideje tiszta vizet önteni a pohárba! – mondta határozottan.  – Halljuk, miért jöttél ide két év után?

Vica elsápadt. Dacos arckifejezéssel hallgatott. Hiába fogalmazta meg magának a felmentő mondatokat, egy sem akart kibukni a száján. Aztán a lavina mégis görgetni kezdte magát.

– Eljöttem, mert látni akartam a lányom. Szerettem volna tudni, megvan-e mindene? Külföldre megyünk, talán Angliába. Nem vihetem magammal. Semmim sincs. Egy gyerek mellett nem tudnék dolgozni. Csak hátráltatna.

A döbbent csendben a két lány civódása túl hangosnak tűnt a babakonyha felől. Mind a négyen egyszerre fordultak feléjük. Edit szíve úgy dörömbölt a mellkasában, hogy attól félt, kihallatszik.

– Lemondasz róla? – tette fel a kérdést keresetlen őszinteséggel a férfi.
– Le.
– Jól meggondoltad? Mi felneveljük, de tudni akarjuk, valóban elengeded őt?
– Mondtam már, hogy igen. Jobb lesz neki.
– Jobb – mondta Edit halkan, és kigördült egy könnycsepp a szeme sarkából.

Vége

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here