A “sors keze”… vagy én irányítom az életem?

A folyamatosan táplált panaszfolyónk közepén ülve, ha lenne egy sziget, vajon elgondolkodnánk-e, hogy miért olyan az életünk, amilyen. Fűnek-fának mondjuk, hogy nekünk mennyire rossz, értéktelenek a perceink, és ezer körülmény gátolja meg a sikerünket.  Örök téma, hogy miért nem veszik észre a munkahelyünkön különleges képességeinket, miért un meg a párunk, és miért zöldebb az a nyüves fű a szomszéd kertjében.

Úgy tálaljuk az életet, mintha tőlünk független lenne. Vajon felmerül-e bennünk, hogy megtettünk-e mindent a terveink sikeréért? Vajon igyekeztünk-e eléggé? Küzdöttünk-e teljes erőnkből vagy csak úgy ímmel-ámmal, és már előre borítékoltuk a kudarcot?

 
 

A legtöbb ember csak játszik a küzdés lehetőségével, valódi igyekezetet nem mutat. A tehetség mellé nem tesz szorgalmat, a kitartása meg az első buktatónál elvész a süllyesztőben. Sokkal könnyebb sorolni, hogy mit akadályoz meg bennünket, hogy megvalósítsuk a vágyainkat, mint valóban elkezdeni a tényleges munkát.

Hány olyan emberrel találkoztunk, aki azt mondta, hogy én megtettem mindent, de nem sikerült? Hajnalban keltem, edzettem, futottam, nem zabáltam tonnányit, figyeltem a barátaimra, szeretteimre, odaadó voltam, szorgos és kedves, de semmi jó nem történik velem… Aligha akad ilyen. Legtöbbször mi vagyunk saját életünk kerékkötői.

Az esetek döntő többségében mi vagyunk az irányítók. Mi határozunk, mi választunk, bár erre sokan reagálnak majd a sorsszerűség nevű kifogással. Igen, lehet, hogy van valahol egy hatalmas könyv, de abban biztos, hogy csak életünk vázlata szerepel. És a vázlat mindig módosítható, javítható és szépíthető. Hátradőlve, panaszkodva mondani, hogy nekem ez nem megy, mert erőtlen vagyok, fáradt, sokkal egyszerűbb.

A legtöbb sors, amit magunk körül látunk, nem fényes díszmenet az élet nevű úton. Gyakran megéljük a szenvedést, fájdalmat, örömtelenséget, és hagyjuk, mondván, nekünk ez jutott. Nem vállalunk több munkát, vagy a mostaninál jobbat. Nem harcolunk meg a hisztiző gyerekeinkkel, hanem belemegyünk követeléseikbe.

A befektetett energia alakítja a mindennapjainkat. Formál, csiszol bennünket és ad vagy vesz el belőlünk. Ha ezt egyszer megértjük, akkor felesleges lesz másokra irigykedni. Senkit nem kell majd okolni amiatt, hogy nekünk valami nem megy. Valószínűleg azért nem, mert nem tettünk eleget a kitűzött céljainkért. Már ha vannak.

Sokaknál ez is ködbe vész, inkább irigyen ácsingóznak a megfoghatatlan után. Szép, szép dolog a vágyakozás. Jó, ha vannak terveink, de a félelmeinket félre tenni, semmibe venni, az a valami. A bátorság hiányzik a legtöbb nagy cél mögül. Ha ez meglesz, akkor az majd húzza magával az erőt, a szorgalmat és a kitartást.

De jó is lenne, ha az életünk nem egy unalmas kirakós játék, hanem egy szenvedélyekkel, kalandokkal teli utazás lenne! Nem a Bahamákra, inkább csak úgy a bensőkbe!

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here