Nem hittem, hogy vége lehet. Persze józan paraszti ésszel mindenki felfogja, hogy, aminek kezdete van, annak egyszer vége is lesz, de nem nálunk. Nem a mi esetünkben. Ilyesmi csak mással történik meg, csak olvasunk, vagy nem olvasunk róla, mert a homokba dugjuk a fejünket. Ez a tagadás szakasza. Ebben jó voltam mindig is.
A szerelem fájdalommal és szenvedéssel jár. Tudtam én, nem vagyok ostoba. Szivárvánnyal indult. Álruhába bújt és port hintett a szememre, hogy ne lássam a jövőt. A gondolataimat is elhomályosította. Szerelmesnek lenni más tudatállapot. Repülés, bizsergés. Olyan energiák szabadulnak fel, amelyeknek létezéséről még olvasni is ritkán olvasunk. Együtt lenni a másikkal, belélegezni azt a levegőt, amit ő, vágyni az érintésére, felvillanyozódni a mosolya láttán, maga a paradicsom.
Minden rezdülés egy ígéret. Annak a csalfa látszata, hogy megélhetjük, amit eddig nem, átbizserget bennünket. Ez valami földöntúli öröm… Ilyenkor a szívünkben apró dallamok járnak táncot… Látni őt, érinteni azt a földi teremtményt, aki belőlünk ilyen érzéseket váltott ki, egyszerűen leírhatatlan.
Hogy miért szeretjük? Hogy miért szerelmesedünk bele ekkor olyan nagyon, nem lehet megválaszolni. De ettől a válasz nélküli állapottól lesz még különlegesebb minden. Mindezt megéltem. Átrezgett minden porcikámon.
Figyelt rám, és én is rá. Szerelemből faragott dísztéglákkal rakta körém a falat. Felfelé vitt. Magasba, a végtelenbe. Minden gondolatom érte született. De a szerelemnek múlnia kell…
Felfoghatatlan, hogy mennyire nem tartós. Nem tehetjük a hűtőbe, nem raktározhatjuk el nehezebb időkre. Épp a szerelem fogja később a nehezebb időket hozni, pontosabban annak hiánya.
Hogyan hal meg a szerelem egy idő után?
Sokáig képes haldokolni.
A legelején nem vettem észre, hogy a másik nem tökéletes. Nem láttam, mert a jelenben voltam, gondtalanul, önfeledten, de egyszer csak elkezdtem ébredezni, gondolkodni. Nem jó ez az ébredés….Szerettem volna még visszacsukni a szemem, lebegni, szállni a mámorban. Ez ideig-óráig sikerült.
Azon töprengtem, vajon mi kell ahhoz, hogy a lassú haldoklás helyett a szerelem megmaradjon vagy átalakuljon? Hogyhogy léteznek párok, akik nem élnek gyűlölködve, fásultan? Mert léteznek, és ez nem városi legenda meg Hollywood. Csak elvétve…
Hol és mikor tört el a szerelem cserepeiből összeforrasztott vázánk? Miért nem tudtam érdekes maradni, miért nem adhattam vagy kaphattam figyelmet a végtelenségig? Miért tolakodott be a megszokás a hétköznapjainkba?
Kicsinyke vázánk sokszor leesett. Először még talán össze lehetett forrasztani, mert csak két-három darabra tört, de később a törés szilánkos lett.
Hogyan váltam idegenné, hisz az érintésemért majd megveszett a másik? Miért nem itta már a szavaim az idő múlásával? Melyik volt az a pillanat, amikor elveszítettem a csodálatát, tekintetének simogatását? Vannak-e egyáltalán ilyen pillanatok? Mire jó a szerelem egyáltalán?
Mi öljük meg az elvárásainkkal, szeszélyeinkkel? Lassan már nem építjük a másikat, nem érzi odaadásunk? Mekkora színjáték, hogy ezt zsákbamacskaként árulja Ámor!
Vajon el lehet kerülni a szerelmet? A megszokást felválthatja az öröm, hogy valakié vagyok és valaki az enyém?
Á, ez megint a birtoklás… Talán a szerelem végérvényesen halálra van ítélve? Vagy csak mindig más formában kel életre, és mi nem látjuk meg, mert álruhájában bujkál?
Segítség! Ezer kérdés, kevés válasz…
fotó: Pinterest
